Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől

rakosgassa egy közeli raktárban, s különféle kimutatásokat készítsen róla az irodában. Itt egy körömreszelgető, negédesen telefonálgató, „édesem”-ező fiatalember főnöksége alá sorolódtam. Onéki semmi más dolga nem volt, mint hogy igyekezzen valamiképp a munka látszatát kelteni az utcáról betévedők előtt s előttem is, s ennek jegyében feltétlenül akadályozza meg, hogy olvasással noszogassam derűsebb caplatásra a mélán cammogó időt. Ebbéli törekvése azonban gyakran meghiúsult: általában elunta magát, és útra kelt a városban fontoskodva. Távollétei alatt nyugodtan olvashattam, s néha még haza is bu- szozhattam Pestszenterzsébetre, hogy kis albérleti vaskályhámba befűtve, dolgozzam nagylélegzetű, ám vaskosan és szándékoltan korszerűtlen tanulmányomon.

1983 februárjában aztán megkaptam katonai behívómat Szolnokra, hogy három hónap alatt - fittyet hányva rá, hogy korábban már gépesített lövésznek képeztek ki, s nem törődve a műszaki tudományok iránti fogékonyságom hiányával sem - gyorsított katonai mérnöki kiképzésben részesítsenek. (Szobatársam „véletlenül” N. L. szolnoki városi KISZ-titkár lett, szép kultúr- politikusi jövő előtt álló, barátságos ember, aki gyorsan tudomásomra hozta, mennyire megbecsüli Mozgó Világ-beli írásaimat...) Agyam mereven ellenállt a tudnivalóknak, de nem volt kecmec: „vadászirányító-megfigyelő” diplomát kaptam, őrmesterré majd később alhadnaggyá léptettek elő, s közben átvezényeltek a pápai katonai repülőtérre, négyhavi „szakmai” gyakorlatra. Okos és emberséges parancsnokok fennhatósága alá kerültem, akik nem kényszerítettek vesszőfutásra. (Amint majd azok sem, akik négy évvel később Molnasze- csődön parancsnokoltak felettem: talán tisztában voltak vele, hogy nyolchavi tartalékos szolgálatra szóló behívásom nem dolgozó népünk katonai védelmét, de még csak nem is a megleckéztetésemet, hanem csupán az akkoriban kissé megélénkülő szombathelyi értelmiségi közéletből való kivonásomat szolgálja.)

Ültem hát Szolnokon és Pápán, olvasgattam, fúrni, strandolni jártam, sakkoztam a kantinban, beszélgettem sorstársaimmal, és - töprengéseim nyomán megtettem a döntő lépést a nyúlketrec felé: megérleltem az elhatározást, hogy leszerelésem után nem megyek vissza a magamfajtának évtizedes albérletezést, magányos vergődést kínáló Budapestre - akar a fene dudás lenni, avagy: mi dolgom nekem Honfi és Ajtai elvtársakkal... -, hanem hazaköltözöm „megtartó” szülőföldemre. Pápai kapcsolatkereső igyekezetem már nemcsak Nastassja Kinskire vagy Isabelle Huppert-re irányult, hanem az elemi és ösztönös akarat félig-tudatos hátterében egyre inkább azt fürkésztem és latolgattam, hogy vajon milyen anyja lenne gyermekeinek a nő, akit épp elém vetett a véletlen vagy a fátum.

De az évtizedes vergődéstől, amely még előttem állt, azért így sem menekültem meg. Sorsom ellen tusakodva, végül Istennel kötöttem szövetséget: a kamaszkorom óta tartó okoskodás után, a kilencvenes évek közepe felé őszintén és megkönnyebbülve mondtam ki: legyen meg a Te akaratod... Naponta vagy percenként kellene tudni ezt mondanom.

Hogy ne csak a térben, hanem az időben is otthonra leljek immár.

77