Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Illés Péter: Régi szőlőhegyek, hegybéli közösségek a Vasi-Hegyháton
tak ketten-hárman, néha többen is. Ha már így többen összejöttek, olyankor egymás pincéjét sem voltak restek meglátogatni, miközben saját boraikat kínál- gatták.'“ Az ilyen látogatásokat, vándorlásokat szerte a Dunántúlon pincesze- rezémek mondták. A fiatalabbak nótára is rákezdtek, ha valakinek jó volt a kedve és táncolt, azt mondták: „dusol”.'0' Mindenütt szoktak dusolni, ahol sokan összejöttek mulatni. Az igazi nagy dusolások inkább a falu kocsmájában folytak: „Úgy értsétek, hogy ez duzs volt!” - szokta mondani a cigány, mikor az utolsó nótát húzta. Ez ott azt jelentette, hogy vége van a mulatságnak, nem lehet tovább mulatni.102 De a faluba érkező' rokont, jóbarátot, sógort vagy komát is mindig kihívták a szőlőhegyre, ahol a gazda végigkínálta az összes borát. Amelyik a vendégnek legjobban „csúszott”, abból ittak, amíg jólesett.1(15 Petőmihályfán tréfásan azt mondták az olyan emberre, akinek kevés bora volt, de hencegett vele: - „A bátyámnak lett öt akó bora, de három akóba beleszorította!” Akinek pedig tudvalévőén nem volt bora a hegyben, de mindig kint volt, és leste a szomszédok munkáját, arra ezt mondták: - „Kinek van a legtöbb bora? Nem tudják? A Sándor bácsinak... Men minden pincében megkínálják!1,104 A megörökölt, szívós ragaszkodás éltette szőlőhegyeken még az 1950-es években is virtusnak tartották az arra járó utasembert a pincébe beinvitálva lerészegíteni, hogy aztán lehetőleg négykézláb álljon, s úgy menjen haza.10' Erre a mélyen tradicionális vasi vidékre is igaz Gönczi Ferencnek, a délről szomszédos zalai Göcsej vidékének paraszti szőlőhegyei kapcsán, 1910-ben tett meglátása: a „hegyremenés” igazi szenvedélye volt a szegény falusi népnek, életük legkedvesebb része folyt le a szőlőhegyeken.1“ A hegybéli borissza gazdákat olykor a többi falubeli meg is szólta, amiért dologidőben a gyepűvizsgálatok, „gyepiicsinálások”, szőlőpásztor fogadása és hegybéli gyűlések címén szerintük henyéléssel töltik az idejüket a szőlőhegyeken.10. Tennivaló persze mindig akadt a szőlő és a bor körül: tavasszal és nyár elején a szőlőmunkák, nyáron pedig a gyümölcsösök és a hűsölés csalogatta a gazdákat családjaikkal a hegyre, ősszel aztán a szüret és borkezelés megkerülhetetlen munkálatai nem hagyták nyugodni a szenvedélyes borászembereket. A maga szélsőségében állít tükröt a szőlősgazdák idilli világának az a Vasvári Újságban, 1927-ben közölt szőlőhegyi baleset,108 melynek tragikomikus középpontjában a pincétől, a hegybéli élet lehetőségének elvesztésétől való végletes félelem áll. Egy csehi gazda délután kimenve a hegyre, miután ott a pincéjében tüzet rakott és borozgatni kezdett „egyszer csak azt vette észre, hogy kívül-belül melege van és rózsaszínbe öltözött előtte az egész szomorít világ, ilyen állapotban pedig, mikor az ember minden búját-baját elfelejti, vagy ellenkezőleg minden baja eszébe jut, nem jó az egyedüllét, mert akkor nincs kinek kitárni a szív örömét-bánatát”}m A gazdaember tehát fogta magát, és elindult a hegyen ivócimborákat keresni. Mikor a szomszédos pincéknél járt, egyszer csak megdöbbenve vette észre, hogy a pincéje tetején lángok csapnak fel, majd teljesen lángba borul az egész présház. A már kissé boros embert annyira megrémítette a pusztulás látványa, hogy ahelyett, hogy sietve oltani kezdte volna pincéjét, inkább az erdő felé vette az irányt. Az erdő szélén még találkozott két másik szőlősgazdával, akiknek futtában odakiáltott, hogy Isten velük, majd belevetette magát az erdei kútba. A szomszédok ezt látva gyorsan utána 34
