Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Illés Péter: Régi szőlőhegyek, hegybéli közösségek a Vasi-Hegyháton

biztonsággal védett a pincetörők ellen. Ez volt az ősi eredetű „kölykes” fazár,48 mely nagyszerű ácsmunkát a helybéli gazdák Petőmihályfa környékén még „dugaszos”, „makkos” vagy „billegető” zárnak is neveztek.49 A kölykes zár lényegében egy fatuskó, aminek a kivájt üregében elmozdítható kis fahasábok, a „kutyakölkek” vannak. Ezek rögzítették a fa tüskön keresztül átvezetett, illetve az ajtót elzáró reteszt. A zárat magába foglaló reteszt az ajtó szárfájába vagy a szárfa mellé helyezett, padlásig érő, az egyik gerendához támaszkodó oszlopfába, a „tomfá”-ba rögzítették. Mivel a kölykes fazár egész szerkezete az ajtó belső oldalán volt, ezért kívülről belőle semmi nem volt látható. A zárhoz illő kulcsot a szárfa melletti falrészen vésett lyukon keresztül, benyúlva kellett használni. A kölykes vagy makkos fazárak nem csak ezen a vidéken voltak ismertek, Göcsej szőlőhegyein csakúgy, mint a mai Dél-Burgenland szőlőhegyi présházpincéiben megtalálhatóak voltak; a tomfás fazár pedig Közép- Európa szerte elterjedt volt egykoron.’0 Ezeket a későbbiekben az úgynevezett „srófós” és „ollós” vaszárak váltották fel.’1

A boronapincék belső, központi terét jelentő présház akár egyharmadát is elfoglalta a nagyméretű, régi „főfás” típusú, vagy miként errefelé nevezték, „bábás” vagy „bókoló” prés, melynek méretei miatt a helyiség rendszerint födémmennyezet nélkül épült.'2 Szüretkor a prés medencéjében zsákokban tiporták meg a szőlőt, majd a „katroc”-ba öntötték, és a „rigók”, illetve a „bávány” segítségével préselték ki teljesen. A faprés után a szőlő „törkőj” olyan kemény lett, hogy fejszével is alig lehetett vágni, ugyanakkor nagyon könnyű is volt.'5 A prés kifolyója alatt a „káforka” vagy „nmstm erő sajtár”-ban (félkéz- merítő) gyűjtötték a mustot, amibe kétfülű kosarat is tettek, hogy a héjat ne engedjék a szőlő tiszta levébe. A sajtárból kis favályú, a „borúálló” (tőtike) segítségével öntötték át a mustot a hordókba.’4 A hordók szekérről történő legör- getésére használt „korcsola”, vagyis gerenda, illetve a hordók megjavításához szükséges „abréncsoló” és „gyékényező vas”, illetve „fenékkerítő” és „fenék vonyó” is fontos eszközei voltak a régi szőlősgazdának.” Később a nagyméretű kádak, illetve a fa és vas szőlőmorzsolók is a présházban várták a munkát. Az időben való szüretelés és a darálás utáni „kotlatás”, tehát a törkölyön való erjesztés nagyban befolyásolta a bor ízété6 A hegyháti borokat januárban egyszer fejtették, majd a rövid fahordós érlelést követően a következő szüretig el is fogyasztották, legfeljebb maguk között árulták. Az önellátó kisparaszti szőlészkedés és borászkodás nem kalkulált a bor többéves tárolásával, ellentétben az olyan bortermő vidékekkel, ahol a lakosság fő termelési ága, a megélhetés legfőbb forrását a bor jelentette.” A darálók és a vasprések is csak XX. század közepétől terjedtek el ezen a vidéken, de azok közel sem préseltek úgy, mint a régi, bár- dolt faprések.’8

A szőlészkedéshez, illetve a veteményesek, káposztásföldek, kaszálók gondozásához, a zöldség- és gyümölcstermés feldolgozásához, tárolásához szükséges egyéb szerszámok is a présházban pihentek. Ezek voltak többek között a szőlőmetszőkés, majd az olló, a kétágú és széles vagy hegyes kapák, az ásó, a lapát, a favilla, a gereblye, illetve a trágyahordáshoz és egyéb szállításhoz használt „trág” (saroglya), később a permetezéskor is használt ág- vagy cirokseprű, a szekerce, a fejsze, a kasza, a káposztáskád vagy a gyümölcstartó fonott kas.’9

24