Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Fehér Renátó: A tékozló fiú

„Intsd meg mind, kiket szeretek, hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. ”

Még megpróbálja Isten segítségével az embertársak szeretetét is megszerezni, hogy ne érezze magát elhagyatva, hogy kapja meg az őszinte ölelésüket, hogy ne tetteiért becsüljék, hogy ne hálásak legyenek neki, hanem szívükkel szeressék, azért, akivé született. Azokról, akiket meg kellett inteni később, utolsó versében így ír: „Magad vagy, mondták; bár velük/ voltam volna én boldogan(íme, hát megleltem hazámat, 1937). A Nem emel föl utolsó két sora pedig az egyik legnyomósabb érv azok kezében, akik azt vallják, hogy öngyilkosság történt ugyanez év december 3-án, Balatonszárszón.

Valószínűleg betegségének fokozódása következtében egyre vadabb, tapintatlanabb, türelmetlenebb. így áll hozzá Istenhez is. Mindenképpen bizonyosságot akar a létezéséről, habár már ez sem segíthetne rajta.

A Bukj föl az árból című vers felszólító hatású mondatok sorozata, bár sok helyen (talán még élő tiszteletből) nem teszi ki a felkiáltójelet. Egyébként viszont szégyenkezés nélkül követel Istentől:

„szükségein van a haragodra”

Ha haraggal is, de tegye láthatóvá magát Isten. Bukjon fel az árból, a költő hitének, lelkének árjából, hogy a semmi, az „élettelen élet” sodra ne rántsa el. Itt már , föltaszít a lő’, de emlékezhetünk még 1925-ben, az Istenemben azt írja, hogy „lovaidat is szeretném". Az utolsó versszakban válaszutat állít, de nem is akárkinek. Magának az Istennek ad ultimátumot.

„Meghalni lélegzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal"

Ha Isten tehát nem mutatkozik meg neki teljes valójában, akkor ő lélegzetét visszafojtva, fulladva hal meg. O nem bukik föl az árból.

Aztán tényleg elsodródott. De nem a semmi sodra vitte el. Nem, ugyan. Ha nem is élhette meg örömben, boldogságban, de visszatalált Istenhez, és megbocsátást nyert.

„Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre és ott eltékozolta a vagyonát [...]. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. [...] Ekkor magába szállt és azt mondta: [...] Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. /...] Es útra kelve el is ment apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám vétkeztem az ég és teellened [.../. Az apja viszont ezt mondta a szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá /.../. Együnk és vigadjunk, mert az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott." (Lukács evangéliuma 1 fi 3-24 A tékozló fiú)

József Attila ezt a csodás lakomát már nem érhette meg. Az utókorra várt és vár a feladat, hogy ezt a vigaszságot megtartsa. A fiú, aki megszületett Atyjának, elhagyta Atyját, és eltékozolt mindent. „Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom." (Talán eltűnők hirtelen, 1937) Majd legnagyobb szükségében mégis visszatalált Atyjához. József Attila hite Istenben lehet, hogy néha megingott, de egy valami, Isten szeretete József Attila iránt mind56