Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Keszthelyi Balázs: Das Kapital, Noir, Paula
nézhessék, ahogy a levágott kezek integetnek a törzs nélkül sétáló lábaknak. És felszisszennek, az enyém, akarom, a karom! Mert ellopta tőlem a színeket, csak a pirosat látom, a feketén-fehéren. A nyomorultak sorban állnak, és kérnek, hazudjam nekik a jövőt. Ezért vannak a Népek Prófétái. A térdeplő lány még nem érti, a próféta elismétli: „Es meg lessszel rontva! Es mind meg leszesztek rontva! De élvezni fogjátok...” Betódulnak az oltárok füzéhez, melegedni, és csörrenek az aranyok, a megnyugtató hazugságokért vág)' a józanító fóbiákért. „A túlsó végin, vajh, szebbek-é, Atyám?” Az istenek elől elbújnak a fehérség alá, ők nem látják. Jó nekik. Eg)' pár napja csak eg)' nő lehetett, mostanra torkából sistereg, csak a pirosat látom, csak a pirosat. Valahol egybegyűlhettek az Igazak, legalábbis, itt már nem találok egyet sem, egyebet sem, csak az Álságosakat: „az Istenekre, mivé lett a világ?” Sssz... Még messze trappolnak a vasasok, fekete vasasok, de a végén úgyis csak a sírást hallani. Mert sírni szoktak; én már hallom. Most nem lesznek vitézmesék és szavalt hősök. Minek, kinek? Sssz... Paula* Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Park Avanue és a Montmartre sarkán volt egy kultúrálatlan szórakozóhely, ahol lehetett fejen pörögni, és a szomszédos disznóólból szólt a jazz, amire a lovak bebámultak az ablakon, és gospel kórust nyerítettek. Paula a színpadon táncolt, lángoló vörös hajjal, mely formás pír- rel ívelt kis füleit épp eltakarta, és szégyenlősen derengtek elő halovány szeplői, két nagy, kíváncsi kék szeme közül. Egyszer, amikor épp ott tartott, hogy „Pm a ma-ma-material girl”, csak mozdulatokban kifejezve, valaki megkérdezte hogy ki evett a tányérkájából, aztán csettintett a lány felé, hogy gyere csak ide, biztos te voltál. Az illető elég gazdag volt hozzá, hogy igaza legyen, és, hogy odamenjen hozzá, de Paula csak azért sem, hiszen ő valami legyőzhetetlen igazság-szobor volt, akit most hirtelen elég sokan akartak megdönteni ahhoz, hogy máris vizsgálati fogságban találja magát. Motozás motozás hátán, és másutt is, helyszíni szemlék, némi sivalkodás, amitől a disznók is kedvet kaptak a dologhoz, a nézők pedig kedélyesen füstölögték be jótékony köddel ezt az egészet. Valamit sikongatott a lány, hogy ő iszonyatosan szegény és szerencsétlen, és, hogy csak erőszakot akarnak tenni rajta ezek a rohadékok - de semmi olyat, amit ne írtak volna már le ezerszer, vagy ne lett volna bárki számára teljesen egyértelmű. Ez annyira gyönyörűen példázatszerű volt, hogy az egészen véletlenül ott tartózkodó avantgárd költő és fatalista barátja nem is hagyhatta szó nélkül:- Te, a Material girl nem is kórusmű, és itt nincs is Park Aveanue. * Kosztolányi Dezső: Paulina 13
