Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Nagy Gábor: Hatalom, medialitás és emlékezet

mánynak, hogy legfőbb élményköre a szülőföld, a családtól való elszakadás, a falusi környezet álmokkal földúsult, ugyanakkor veszteglésre-veszésrc ítélt világa: „voltak akkora zablák / mint a Hold / emészthetetlen fékek / sárgarezesen gurulók” - kezdi a Sürgönyök című verset, s a zárlat egyszerre fejezi ki az eltéphetetlen odatartozás és a sárbaragadt jövőtlenség érzését: „a lesz is csak a volt”. Olykor a mind Csoórihoz, mind Kormos Istvánhoz köthető szürrealiszti- kus képalkotás teszi izgalmassá a vers szövegét; a Talán egyszer hét számozott szakaszában ráadásul még a hangnemek váltogatásával, patetikus, ironikus, hetyke szólamaival is széthangzóvá teszi a verset, mely magába olvaszt népdaltöredékeket is (ebben esetleg Szilágyi Domokos ösztönzése is közrejátszhatott).

A morális küldetés vállalása a kötet második felében erősödik föl. A „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani” önszuggesztiójától (,Szabaditót mondani) a „Hunniában valami készül” és az „En nem ilyennek képzeltem a rendet” {Három kézjeggyel) egyre nyíltabb állásfoglalásáig jut el. (Ez utóbbiban az intertextualitás alkalmazása: klasszikus idézetek szavatolják a gondolatok politikai kikezdhetetlenségét.) Többször Petőfi alakjának és verseinek (meg)idézése, a szerepvers maszkja mögé rejtőzés teszi lehetővé olyan kijelentések megfogalmazását, amelyek az Öröknyár... gondolati, képi és morális összetettségét előlegezik: „jelöletlen porló hősök”-ről beszél a Segesvári nyár Petőfije, s Dózsa György ad alkalmat - a Gyönyörű bűnt című versben - a Nagy Gáspárra mindvégig, a legtragikusabb léthelyzetben is oly jellemző mentális tartással, soha nem csüggedéssel kimondott, valójában keserű ítéletre: „mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!”

Metaforikus köntösben ugyan, de történelmi példázatba be nem csomagolt, nyílt állásfoglalást - és szellemi testvériséget egyszersmind - vall meg a Kilenceknek dedikált Hátországba előőrsnek: „egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket”. A hatalommal kötött hallgatólagos alkunak a felmondása már itt is kiolvasható a sorok mögül: „kiköptük a cukrot zablát”.

E versek néha még hullámzóak, ha a szöveg egységét keressük. Nem annyira esztétikai bizonytalanság lehet ennek az oka, mint inkább az ekkoriban még igencsak ajánlatos önvédelem, amely a politikainak olvasható szöveget hirtelen kilódítja a pályáról, például szerelmes versnek álcázza, mint a Töredék tagadhatatlanul gyengébb második fele. Pedig erős hetyke hang - még akkor is figyelemreméltó, ha a Zúg március Utassy Józsefére emlékeztet -, biztos versindítás tartja kordában a meglehetősen szokatlan, a tájleírást a szocialista propagandahenger kifejezéseivel vegyítő metaforikát: „Hülyülve nézem e beőszült márciust, / lépcsők alá süllyesztett furcsa logikát, / ahogy látszattribünökre hulló / leveleket delegálnak a fák!” A második versszakban csökken a képi feszültség, majd a harmadik és negyedik versszak fokozatosan eltéríti a verset eredeti irányából, s a zárlat elszánt felkiáltásával sem tudja a kezdeti intenzitást megközelíteni.

A március-szimbolika mellett már ekkor fel-feltűnik ’56 októberének képzete. A tél elé tájleírásba (meg, a zárlatban, a Gulácsy Lajost, Juhász Gyulát és Weöres Sándort idéző Nakonxypán-motívumba) transzponálja16 a kimondhatatlant: „október vérző levélbrokátjába / csavard a kezed // sálad átlőtt madarak zuhanó íve legyen”.

37