Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
hogy a főszentély tetőgerendái megrepedtek és hajókat nyelt el a tenger. Aztán szökőár sarabolta le a kisebb falvakat, miközben tolvajbandák garázdálkodtak a környéken. Az emberek akármerre néztek, holttetemek lepték el a kumanói partvidéket. Sókei atya, utólag rémlett fel csak ez a lehetőség Kankóbóban, úgy gondolhatta, hogy feláldozza magát a többiekért. Am az ezen töprengő Kankóbó tanácstalanul latolgatja: lehetséges-e, hogy Sókei mosolyog a Fuda- raku-paradicsomon, ám az áldozat szakrális erejében mégis hisz? Aztán ott volt az örökké ingerlékeny, beteges Nicsijo atya, aid a közeledő halált megérezve - szinte minden mindegy alapon - vágott neki a hullámok rengetegének. Szeisin atya viszont, aki egész élete során ugratások tárgya volt, s gyűlölte az embereket, vén korára mintha megőrült volna. Nem hajón, gyalogszerrel akart nekivágni a tengernek, csengőt ütögetve, ám ezt nem engedték meg neki. Eszébe jutott aztán a Magas Facipőnek gúnyolt atya és a szent Bonkei arca is. Előző a fanatizmus, utóbbi a borúlátás eszelőse volt. Magas Facipó' arca üdvözülten ragyogott, Bonkeiéről viszont a keserű reménytelenség rítt le. Amikor Kankóbó lehúnyta a szemét, végigfutott előtte tengerre szállt elődei arca. Néha belenézett a tükörbe, és riadtan konstatálta: az arckifejezése hol a beteges Nicsijoéra, hol az eszelős Magas Facipőére, hol a mosolygós Sókeiére hasonlít. Mintha örökké maszkokat csereberélne az ábrázatán! Egyik fintorog, másik mosolyog, a harmadik eszelősen bandzsít. Felötlik benne még az az ódon legenda is, hogy némelyek beutazták a Fudaraku-paradicsomot, és visszatértek a Földre, hogy a túlvilág csodáiról beszámoljanak. Végül eljön a keserves nap, amikor már nem halogathatja tovább az utazást. És meghökkenve látja, amit eddig sosem vett észre, milyen vakítóan tűz a nap, és hogy ragyognak a virágok meg a fák. Illatokat sodor a szél, és köröskörül az egész táj mosolyog. De nincsen alkalom érzelmekre és hangulatokra, a tengerparton várja a csónakra szögezendő láda, melybe be fogják zárni. „A fogadószobában teát ivott társaival. A száznyolc kis követ, melynek mindegyikére Szutra-jelek voltak írva, egy zsákba gyűjtve a folyosóra hozták. Egymás után hordták be mindazt, amit Konkóbó mellé a hajóba tesznek, néhány tekercset, egy kis Buddha-szobrot, ruhaneműket, személyes holmikat...” A tengerpartra érve kétségbe esik: nagyon aprónak találja a csónakot, sokkal kisebbnek, mint amilyennek az a korábbi tengerre bocsátások során tűnt. Mintha kevesebbre tartanák elődeinél! De hiába háborog belül, tartania kell magát. Rászögezik a faládát. Belül teljes a sötétség. A bámészok pénzérméi kopácsolnak a deszkán. Aztán megérzi, hogy a csónakot tengerre taszítják. Alatta hullámok táncolnak. Harangzúgást hall, távolodó szavakat, aztán már csak a tenger egyhangú mormolását, és amikor rést talál a deszkák közt, meglátja maga körül a végtelen fekete hullámokat... Inoue Jaszusi novellája, a kis remekmű az öregkorral szembenézni kényszerülő ember dilemmáit sűríti a morózus japán szerzetes történetébe. Kankóbó a halálfélelemtől válik teljes emberré. Akkor ámul rá a világ csodáira, amikor már késő, hiszen a rozoga láda már várja a tengerparton, hogy a korábbiakhoz hasonlóan rászögezzék a billegő csónakra, és elindítsák a - legendák távolában kéklő - Fudaraku-paradicsom felé. 27
