Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
SZEPESI ATTILA Ka ku kkfű Szent Iván-napja táján, amikor a fülemüle halkabbra hangol, a sárgarigó viszont még önfeledten fújja, a gabonatáblák szélén pipacs, búzavirág meg szarkaláb virít, és az égen az Ikrek, a páros csillagkép átadja helyét a Ráknak, szerte a réteken meg a dombhajlatokon virágzik a fűszerek fűszere, a kakukkfű. Mindent befutó indái végében nyíló lila pöttyei virágnak is aprók, holott cserje az istenadta, pontosabban szólva törpecserje, melynek fásodó szára pattanva törik, ám kell némi képzelet ahhoz, hogy a bokorcsoportokat alkotó cserjék liliputi rokonának elfogadjuk. De parányi méret ide, parányi méret oda, nincs az a borsmenta, nincs az a cickafark, szurokfű, tárkony vagy ánizs, melynek gyűjtése a más és más tájakon mézfűnek, vadcsombornak, tömjén- vagy balzsamfűnek is mondott kakukkfűével vetekedhetne. Antik szerzők - csöppet sem alaptalanul - a plántákat, hasonlóképp a madarakhoz, fákhoz meg a pillangókhoz, de még a különböző hangulatú tájakhoz is - tündérekként személyesítették meg. így tették láthatóvá a rebbenő és nem föltétlenül mindenki számára láthatóvá váló láthatatlant, mely a kép meg a sejtelem határán szálldos és ringatózik: illatból időről időre képpé, látványból pedig újra meg újra álommá tűnik át. Ha a plánták rebbenő lelkecs- kék, közülük tán a kámfor aromájú kakukkfű a legsejtelmesebb, az illatozó tündérek tündére. E szó, mármint a tündér, hangegyütteséből áradó muzsikájával és némiképp megfakult, mégis az érzelmekre ható, csitrilányként szökkenő és táncosán illanó jelentésével pontosan érzékelteti ezt a határhelyzetet. Danyiil Granyin, orosz esszéíró emlékezetes művében azon tűnődik, hogy - megfigyelése szerint - a fülemülék éneke tájról tájra különbözik. Nem a fődallam, csak néhány tűnő halkítás és hajlítás. Itt is, ott is, ahogy a szenzibilis orosz tapasztalta, a dallam néhány indája, rebbenő díszítése kicsit más, mint néhány száz kilométerrel odébb. Van tehát némi táji jellegzetessége a közismert, áprilisban felcsendülő fülemüleéneknek, bár iskolázott fül kell hozzá, hogy' ezt meghallja. A madárközösségek, melyek minden tagja született muzsikus, mester a maga jogán, kinevel tán időnként egy-egy különös képességű, ne mondjuk „zseniális” muzsikust, aki a maga parányi, ám a többiekre is kiható leleményével gazdagítja a közös motívumkincset. A kakukkfű, melynek számolatlan vad és kerti alfaja van, lehet citrom- és ánizsillatú is, ám egy alfajon belül is - ezt én figyeltem meg, bár botanikusok nyilván jobban tudják - szintén különféle változatokban lepi el a mezsgyék hosszát, a hegyek lankáit meg a dombok oldalát, bár e törpecserje esetében „egyéni leleményről”, netán a futó indák „zsenialitásáról” beszélni csacskaság volna. Ahány táj, annyiféle talaj, annyiféle szöge a napsugárnak, a didergető vagy a perzselő szélnek, a zápor verésének meg a föld alatt iramló vadvizek szeszélyeinek, a változó „növényszomszédokról” nem is szólva. Vannak rusztikusabb szárú kakukkfűváltozatok - ilyeneket találni például a Buda fölöt17
