Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
a LA)TA ERIKA Relatív embertartalom (3. rész) Önmagában az, hogy apám rossz beteg, még nem is lenne olyan nagy baj, ha ez nem párosulna avval, hogy én meg csapnivaló betegápoló vagyok. Ő tombol a dühtó'l, dúl-fúl, szörnyű patáliákat csap, ha nem értem meg, mit akar mondani, vagy ha valamit nem egészen úgy csinálok, ahogyan elképzelte. Én meg? Addig nyaggatom, addig tanítgatom szegényt mindenféle felesleges hülyeségre, amíg fel nem hördül:- Most már menj haza! Kevélysége kikezdhetetlen. Agytörzset is elöntő' agyvérzésével továbbra is ő az egyik legsúlyosabb eset az osztályon, s bár azt neki is látnia kell, a többiek mennyivel eló'rébb tartanak, még mindig nem tudja elfogadni, hogy nem ő a tornaórák sztárja, a logopédusok büszkesége. Egészséges korában is inkább félórákat bolyongott egy ismeretlen városban, de méltóságán alulinak tartotta volna, hogy útbaigazítást kérjen. Betegként furcsa kettősség jellemzi. Beletörődött, hogy pontosan a legkényesebb kérdésekben, testi szükségletei kielégítésében mások segítségére szorul, egyebekben viszont önérzetesebb, mint valaha. Az étkezéseknél különösen ügyelnünk kell az érzékenységére. Akár ő kanalazgat az ép bal kezével, akár mi vagyunk azok, akik, hogy ne kelljen rendet teremteni utána, etetjük meg, élőké ide, partedli oda, mindig rászánkázik néhány falat, mindig rácsöppen néhány csepp a ruhájára, s így alig fejezi be az evést, szemrehányóan mutat rá a foltokra. Egyértelműen minket hibáztat. A mi ügyetlenségünknek ő csak szenvedő alanya. Tehetetlenül tűrnie kell, mit szerencsétlenkedünk körülötte összevissza! Megértem apám felháborodását. Ő világéletében jó műszaki érzékkel megáldott, ügyes kezű férfi volt, az az igazi ezermester típus, aki mindent összeszerel, mindent megjavít, s most bizonyára kínszenvedés számára, hogy olyanokra van ráutalva, akikre jószántából még egy dugó kihúzását se bízná rá. Mert ugyan, mit tudtam tenni akkor is, amikor például legutóbb anyám megbízott, hogy amint beérek a kórházba, föltétlenül tegyem sínbe apuka kezét. Forgattam balra, forgattam jobbra ezt a merev műanyagvázból készült, tépőzáras szerkezetet, próbáltam belehelyezni apám kezét, ám a beragadt ízületeket, a makacsul befelé görbülő ujjakat nem bírtam engedelmességre szorítani: a formába beilleszteni.- Szólok a nővérkének. Majd ő segít - ajánlottam zavartan apámnak.- Ne! Ne! Ne hívd! - tiltakozott. - Nem tudja.- Ugyan már, ha itt dolgozik, ennyit biztosan tud.- Ne! Ne! Ne hívd! Nem akarom. Apukát nem lehet teljesen komolyan venni. Néha azzal lep meg minket, hogy helyes az ítélőképessége, de gyakoribb, hogy az ellenkezőjéről 136
