Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek
Mikor janicsár vezényszavakra masíroztak, apám!... Bordád rezgéseit figyeltem. Valami sejthető rémület közeledett, távolodott az éjszakában. Fülemben nőtt a csörömpölés. A függönyrésen át, sunyítva, kinéztem. Hol voltak akkor már a bújócskázás színhelyei, krumplikövei, csúszkái, a kemence alá surranó sündisznó, a gyermekkoré, mely madár képében maga is berepült a bizonytalanságba; pirosribizli-szeme kifolyt, szétszakadt a szőlőlevél-szárnyra!... Ajtó, ablak befalazva, gondoltam beletörődéssel, úgysincs idő a megbánásra. De amíg a szülők élnek, nemigen gondolunk arra, hogy mi is beleeshetünk a csapdába. Bennük a végleges. Bennünk a létváladék vérparázsát lehűtő zagyvalék: a félelemmel, gőggel, képmutatással és intrikákkal sokkoló mindennapos halál. Es ami elpusztíthatatlan. Még akkor is, ha elpusztítható. A csont lazán a húsban, mint hüvelyében a kard. A visszavonhatatlan ráncok, a fejfájásokra hivatkozás, az öreg arc szemrehányó mosolya, és bennem rögtön az önvád a vadság miatt. Apám lelassult, már-már mozdulatlan; bőre áttetsző, mint egy délutáni csillag. A csíkos vásznú nyugágy úgy tapad izzadt hátához, akár a rabruha. Eleiszundítva, álmában gyógytea-füveket gyűjt, mint az ő apja a Sóréten. (Kúráld magad, világ! Te, kit annyiszor keresztre szegeztek...) „A fantomok beköltöztek a belváros legszebb házaiba” - közöltem apámmal egyik este a kapu több száz éves bolthajtása alatt. Megadóan bólintott, bizonyára eszébe jutott korábbi szóváltásunk. Eddig, mondtam, csak a hivatali íróasztalok mögött ültek; miattuk tétovázott a kéz, mielőtt egy-egy ajtón bekopogott volna. „Kerüld el őket” - morogta apám, s én magam elé képzeltem a gyűléstermek széksorait meg a kilátástalanul hosszú folyosók félhomályát. Anyám szerint apám nem erre a világra született. Titkos szeretők árnyéka után bámulunk a semmibe vagy egy soha fel nem szálló léghajó után (amely egy könnycsepp holdudvarában úszkál). Anyám mindig a tengerpartra vágyott, a legnagyobb kánikulában is, hogy konflisban kocogtassa végig a körsétányon özvegységét és kicsi unokáját. Az üresfejű hóbortosok a zsúfolt teraszokon, persze, nem érdekelték. Tanulságképpen hagyta hátra rám, hogy meg kell tanulni együtt élni a kor diktálta szerepekkel. Fiú. Apa. Hős. Legyőzött. Tanú... (Már tudom, egyikre sincs megváltás.) Visszanézek. Csak dér és csiganyál. Már nem ragaszkodom őrülten mindenhez, ami volt. Sokszor már a szereplők viszonya is érthetetlen. A dolgok egymás után tűntek el körülöttem. Nem mintha nagyon hiányzott volna nekem az a sok kacat. Legfeljebb maga a Teremtő - az egyedüli, aki konyíthat valamit a „bővített családtervezéshez”. „Ki ez a mord alak — pillant rád asszonyod —, aki sose fárad bele az emlékezésbe?” 57
