Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó
feledve. Mikor visszavette az üres csuprot, közel lépett, és ciklámen-szín nézéssel keblét a kámzsás férfimellhez nyomta: — Maradj velem!- Nézd - felelte ő, karjait leeresztett szárnyakként csöngetve látásodra, egyetlen érintésedre legszívesebben lecövekelnék benned. De tudom, ha asszonyommá teszlek, azt kérdezed majd magadtól: Vajon engem is szeret vagy csak a költeményeit?, és ez boldogtalanná tenne téged. Lásd be hát, nem maradhatok. Miközben a falun át lépkedett nagy körülményesen - nem állt meg a szokásos, koldulásra alkalmas helyeken, önállósodott hímtagja így is elég gonddal járt: az utcagyerekek ujjal mutogattak rá, és időnként egy-egy csúfolódó kis csapat igazította hozzá lépteit egy felfedezése jutott eszébe a kezdeti kolostor-időkből. Ismerd meg karmádat!, hangzott a jelszó, és ő rájött, hogy a természetes nemi ciklusa valójában lényegesen hosszabb, mint ahogy azt annak előtte működtette. „A szerelem mint szexuális doppingszer” - mondta ki akkor a tételt, a kolostor előtti életére visszagondolva. Emlékezett, egy kis tanulmány-félét is hevenyészett mindjárt egy papírdarabkára: „Innen van az, hogy a szerelmesek, a szerelem elmúltával - miként azt helytelenül gondolják -, vagy az akadályok falaiba ütközve, olyannyira védtelenek. Egymásnak látása, a másikának érintése újra és újra ölelkezésbe viszi őket, és amilyen magas a csúcs, éppolyan mély a völgy is, hogy fentről képesek szakadéknak vélni, és belészédülni. Senki se mondja nekik: Gondolj tested törvényére! Senki se mondja nekik: Húzódj vissza setét, néma odúdba, és aludd ki magad! Ha felébredsz, újból süt a nap, vagy esik az eső. De érts a szóból: A te világodban süt a nap. A te világodban esik az eső.” Sokáig őrizgette a cikkelyt, hogy majd kijuttatja valahogy, közlésre. Most a falu főterét, a ricsajozó gyereksereget háta mögött hagyva, kételkedett, túlhaladott bölcsességével használna-e egyáltalán valakinek. A Búfelejtő, az örömlányok utcája vezetett a tavaszi határba, és az a kanáriszínekkel festett arcú nő, aki mindig is foszlós kaláccsal toppant elibük, ha nagy néha idáig merészkedtek, most oldalról megragadta karját, megállásra késztetve:- Szeretlek! Szállj meg nálam! Szindbád, aki valaha oly sóvárogva hegyezte fülét a női hangokra, nem pottyanna-e ki belőlük ez az aranypikkelyes varázsszó, melyet - emlékezett - oly jóleső érzés a sósvíz-cserzette arcú halásznak a hálójában ficánkolni látni, hosszasan fürkészte az örömlány arcát. A vad festés mögött meglátta a borostyánszín szemek tisztaságát.- Nekem a világhoz ragaszkodó verseket kell írnom - szólalt meg végül csendesen, némiképp magyarázóra sikeredett hangon. - Ehhez táplálkoznom kell, kakálnom, pisálnom, és furkómat a moccanatlan időkben nagyritkán révbe juttatnom. Tudom, te megértesz: túl vagy sok mindenen, és szereteted- ben önzésnek még szikrája sincs. De amikor ölelsz, nem gyűlölsz-e meg a magadban tépelődő kérdéssel: Ez lenne hát a szerelem, amit még soha nem éreztem, és amire egy életen át vártam? Sokat morfondíroztam ezen, hogy úgy mondjam... A szeretem-gyűlölöm érzéstől arcom csak egy lesz a többi - valid be: hátad közepére kívánt - férfiarc közül. Engedj hát utamra! Kalácsod magammal viszem az útra. 33
