Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
3 L A ] T A ERIKA Relatív embertartalom (1. rész) Régi tervem volt, hogy apámról, ha egyszer majd meghal, könyvet írjak, ám most, amikor szegény súlyos agyvérzéssel hónapok óta a kórházban fekszik, úgy döntöttem, hogy felülvizsgálom az ütemezést. Máris megkezdem elképzelésem valóra váltását! Ennek határozott eló'nye, hogy apám - akit én alkotok meg magamnak - többé már nem lesz kitéve a bármelyikünkön bármikor rajtaütő olyan kellemetlenségeknek, mint a betegség vagy a halál, hanem saját használatomra (és talán mások okulására is) az emberi testnél maradandóbb formát ölthet, beköltözik a szavak menedékházába, behurcolkodik a mondatok azilumába. Apám „meg lesz írva”. Elvégre gyermeki kötelességem, hogy megadjam neki az egyetlen védelmet, amit egy író biztosíthat a szüleinek: örök időkre bebetonozzam őt a nyelv bevehetetlen, vagy ha nem is bevehetetlen, de számos ostromot kiállt erődítményébe. Módszertani szempontból talán helyesebb egy halott apáról írni. A halál drámaisága jó kezdet lehet bármelyik regényhez, a halálról meditálni? - filozófiai töltetet ad a legsilányabb műnek, a halál ráadásul rögzíti az egész cselekményt, vázat, keretet ad, tehát a struktúra, hogy úgy mondjam, adja magát. Eddig mindig csak olyan történeteket meséltem el, amelyek lezárultak, amelyeket a múltból bányásztam ki a jelen számára, tehát már látni lehetett, honnan erednek, merre tartanak és hová érkeznek meg. Készen kaptam a „mindentudó elbeszélő” előnyös pozícióját, aki előtt nincs titok, aki átlátja a folyamatokat, kiismeri magát a bonyodalmak kusza rengetegében. Ha viszont most veszem magamnak a bátorságot és édesapám agyvérzését választom témául, a dolog kimenetelét nem látom előre. Semmi nem segít nekem abban, hogy felelősségteljesen eldönthessem: hová tegyem a hangsúlyokat, mire figyeljek oda, miben ismerjem fel a jelentős tényt, s mit lökjek félre, mint felesleges, hasznavehetetlen adalékot. Az apámról szóló kötetem vélhetőleg olyasmi lesz, mint a zenében a capriccio: csapongó, kötetlen formájú. Gyorsaság, szimultaneitás, az összefüggések mindenáron való keresésének hiánya jellemzi majd. A szerkezetet megspórolom magamnak. Rábízom magára a szövegre, hogy döntse el: kíván-e valamilyen szabálynak engedelmeskedni, és ha igen, mi lesz az. De miért is hivatkozom egy másik művészeti ágra: a zenére? Amikor az avantgárd már réges-régen kitalálta az automatikus írást. Legjobb lesz hát, ha félreteszem a gátlásaimat. Követem egy jó nyolcvan éve papírra vetett, de remélhetőleg még le nem járt szavatosságú szürrealista kiáltvány felszabadító tanácsait. „Végy kezedbe írószert, miután a szellemi erőösszpontosításra a lehető legkedvezőbb helyen ütöttél tanyát. Merülj a legtétlenebb vagy legfelvevő- képesebb állapotba. [...] írj sebesen, de nem eleve kiagyalt téma szerint, elég 80
