Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (2. rész)

A HATÁROLT ÉS RENDEZETT VÉGTELEN

Hamvas Béla életeseményeinek sorskérdésekké válásán gondolkodva, életművének bármely elemén, bármely vonulatának alakulásán meditálva, elkerülhetetlenül találkozunk és szembesülünk egy olyan térképzettel, amely egyszerre jelenti a kényszerű és a terhes, a tapasztalatokkal szolgáló és örömteli valóságot, amely összeköti a civilizációt a természettel, amely napról napra megújítja a válságba jutott történelmi ember viszonyát az aranykori mitológiával, amely úgy kényszeríti a testet, hogy közben kényezteti a szellemet, amely kihívás és ajándék.

A kert az a hely, ahol „a természet mindig jelen van”, ahol az évszakok állandóan és némán jelzik, hogy te is része vagy a termékenység, a pusztulás és újjászületés örök körforgásának. A kert az a hely, amelynek géniuszával Hamvas Bélának is találkoznia kellett, amely évekig mindennapi létkerete lehetett (és kellett is legyen), az elzárkózás és a nyitottság helye.

Ez a kert Szentendrén volt, azaz a Dunakanyarban, s ebbe a szimpla ténybe is belesejdíthetünk valamiféle szükségszerűséget. Egy megmászható hegy lábánál horgonyozta le sorsa egy idó're - itt talán helyénvaló ez a szóválasztás -, közel egy különös-egzotikus hagyományokkal teli, önmagába zárt kisvároshoz és egy olyan hegyvonulathoz, amely rítusok és kultuszok rendíthetetlen őrző- je, bejárható távolságra egy nagy folyótól; olyasféle zártság és tágasság jellemzi ezt a „helyet”, ösvények, kőkerítések olyasféle szövedéke, terepviszonyok afféle szelíd különcködése, olykor még a napállás is, mint ami a hozzánk legközelebbi tengerparti vidéket, Dalmáciát. Rezervátumok sora - valamiféle mágikus ragyogásban. Azt a Dalmáciát idézi ez a magyar táj, amelynek géniusza át-átlibben Magyarországnak ama szerencsés nyugati csücskébe, Berzsenyi szülőtájára (amely Weöresé és Faludi Ferencé és Nagy Lászlóé is), amelyről Az öt géniusz legihletettebb lapjai szólnak. És ha némely ételek kultikus érvényűnek tekinthetők Hamvasnál, azoknak majd’ mindegyike valamiként a kerthez kapcsolódik. Emlékezhetünk, A magyar Hüperion utolsó bekezdésében, mintegy záróeseményként, ám ugyanakkor egy maga által sem elképzelhető jövő felé nyitva sorsát, ezt írja: „Ma ettem először friss zöldborsót a kertből.”

A kertről „mint olyanról” - a régi rút szóhasználat szerint - aligha lehet olyant állítani, amit valaha valakik ne észleltek volna, és ne fogalmaztak volna meg. Talán nincs még egy hely ma már a mindennapi életben, ahol a tér és az idő, ahol a természet, a mítosz és az ember, ahol a lét és a létmód ilyen természetesen állna együtt, mint itt. Ez az a hely, ahol éppoly kevéssé válik el a lét és a létfenntartás, mint a lét és az esztétikum.

Sőt: maga a lét és maga az Isten. A kert az Isten és az ember találkozásának helye, hiszen a kert az a pont, ahol az idő az örökkévalósággal azonos már a lét kezdetén, a Paradicsomban és az élet kezdetén, a Getsemáne-kertben. Több mint jelképes tény az is, hogy az Istenfia-Emberfia halála és feltámadása előtt, a végső atyai akarat kinyilvánításakor egy olyan kertben van - egyedül és mégis társak között - az éjszakában, amelyet a mediterrán európai kultuszlét leg62