Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (2. rész)
] ALEXA KÁROLY Hamvas Béla szakácskönyve (2. rész) A SZAKÉRTŐ MAGA Hamvas Béla életművében két esetben találkozunk olyasféle ételnévhalma- zokkal, amelyeket összeállítójuk — leplezetlenül - szakértőként tárt (virtuális) olvasója (azaz önmaga és szűk tanítványi köre) elé. Talán nem véletlen, hogy az életműkiadás ugyanabba a kötetbe vette fel őket, méghozzá a - leplezetlenül - magyar nemzeti érdekű „Hüperion”-iratok közé. Az elsőben a kulináris szakértelem, ha az állítások némely eleme esetleg vitatható is, tudományos szövegközegben jelenik, ez Az öt géniusz; a másik esetben a szépíró tartja alkalmi maszkként a szakértőét maga elé, ezt hagyja beszélni, nyilvánvalóan játékos felelőtlenséggel, ám olyan komoly határozottságot mímelve, hogy az olvasó hajlamos elgondolkodni a kijelentések tárgy- és tényszerű hitelességén - természetesen A bor filozófiája ez a munka. Az első könyv az ihletett elméletíró műve, a másik a teóriákra is oly fogékony belletristáé - hogy itt is „tetten érjük” a filozófus-író kettősséget. A „géniuszok” létét központi metaforának választó könyvben a magyar étrendre vonatkozó szakasz meglepően reprezentáns helyre került: a tájszemléleti fejtegetés után és az európai társadalomfejlődés vizsgálata elé. Ha van olyan magyar, aki hazafias elkötelezettsége ellenére némi malíciával szemléli az ún. „magyar konyhát”, az partnerre és hivatkozási „alapra” talál Hamvas Bélában, akinek két fontos tétele van ezen a téren. Az egyik az, hogy a táji géniuszok különféleségeit nemigen tükrözik a magyar tájak konyhái, az étkezési kultúra nagyjából egységes mindenütt (ha „magyar ételek”-en általában az Alföld jellegzetes ételfajtáit szokták is érteni, főként a nemzeti romantika egzotikumai iránt vonzódok), a másik a szigorú elméleti alapvetés következménye, amely szerint nem is lehetne beszélni autonóm kultúráról ezen a téren (sem) a magyarság életében, hiszen ahhoz egységes és magas szintű civilizáció szükséges (Kína most a példa), a civilizáció pedig nem természet, hanem „megnemesített természet”. És ennek a rafinériába hajló ételkultusznak a magyar tájak között egyedül Erdélyben vannak (maradtak meg?) nyomai. Ételeink „dúsak”, de nem épülnek rendszerbe, nincs egységes étkezési stílusunk, legfeljebb annyiban, hogy a külföldről idekerült ételek kissé elnehezednek, zsírosabbak lesznek, paprikásabbak. Hamvas nem említ originális „magyar” ételeket (nehéz is volna, ha éppen nem hajiunk az újabb keletű „hun” tápfantazmagóriák hitelességének elfogadására...), de nem is hangsúlyozza, noha valószínűleg megtehette volna, egy-egy ételtípus eredetét sem. Egyetlen kivétel a bécsi konyha („alsó-ausztriai kispolgári és katonai koszt keveréke”), erről leplezetlen viszolygással ír, noha az idesorolható ételek jelentik a legmindennapibb ételeinket (húsok híg lében, főzelékek rántással stb.), ám ehhez viszonyítva válnak - azért - igazán rokonszenvessé az erdélyi bonyolultabb hús- és tésztaneműek, de az alföldi hideg, illetve kondéros ételek is. 59
