Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Bálint Péter: Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok
mégiscsak gyüttment maradt a helyi polgárok szemében. Lett légyen bármily’ befogadó is a Kollégium, s persze a talentumos deákokat Európába kibocsátó is egyszerre, a cívisek igyekeztek magok közül választani hitvestársat és elöljárót is, s bármennyire is vihette a tudományokban, kalmárkodásban egy bejött ember, mindig idegen maradt.” Anyám, a szégyenteljes oldalvágásokat elhárítandó, s hogy saját szülei elvárásainak is megfeleljen, a tőlük kölcsönbe kapott pénzt időben megadhassák, fiatal asszonytársakat megszégyenítő módon állta a sarat az izzasztó munkában. Emellett, hogy műveltségben se maradjon le, sokat olvasott apám mögött, rendszerint lapozgatott széphistóriákat és verseket: Barclayt, Gyöngyösit meg Fénelont, Méliusz Péter és Varjas János botanikáját, és a helyi nyomdában napvilágot látott kalendáriumokat, breviáriumokat, melyeket a vásárokban vett neki a férje. Egyedül a ponyvákat vetette meg, mert hiteltelen, ízléstelen, s olykor fajtalan is volt közöttük a legtöbb, az igénytelen nyelvi játékok és semmiféle erkölcsi okulást nem eredményező históriák inkább szánalmat és megvetést keltettek benne, semmint vágyakozást, hogy tartalmukat megismerje. Pedig ha ilyesfajta olvasmányra vágyott volna (mint ahogy igen sokan sóvárogtak a haramia- és szerelmi históriákra, széptevésekre vagy kurafiskodásra), bőven talált volna magának való szemetet, hiszen száz számra hozták mindenhonnan a talmi opusokat, melyek olvasását szigorúan tiltották a Kollégiumban. „Még az is előfordult, hogy megszólták apádat az utcabeliek, sőt még be is panaszolták az utcakapitánynál, amiért éjjel gyertyafénynél olvasgatott. Titkos tudományok és tiltott szeánszok gyakorlását, fekete mágia és ördögűzés gyakorlását emlegették, mivel az olvasás szenvedélyét hírből sem esmérték. Hiába a sokszázados Kollégium, a sok ezer deák, a buta ember mindig gyanakodik a nála pallérozottabbra, mert képtelen észbe venni, mire jó a sok tudomány.” Apám nem csekély részvétet és gyöngédséget tanúsított betegei eránt, tudván, épp elegendő fájdalmat okoz nekik a saját bajuk elviselése (mely gyakorta óriási türelmet és tűrést igényelt tőlük: a fogfájás, az égési vagy vágott seb, a nyílt törés elegendő példa erre), s akkor sem emelte föl az egyébként sem túl öblös hangját, ha valaki a halálos beteg rolléját játszotta meg, csakhogy nagyobb figyelmet keltsen fájdalmára. Oh, hányszor igyekeztem magam is kínomat nagyítani, szenvedésemet a valóságosnál gyötrelmesebbnek láttatni, hogy részvétet keltsek magam eránt benne, a gyógyító emberben! Emlékezem, az egyik fehér bőrű, ringó csecsű cselédlány úgy üvöltött a műhelyben, mint a fába szorult féreg, mert a tűzhelyről lekapott vaslábas füle megégette az ujjait, s apám hiába is csitította, hátul gombolós kislányként bőgött, míg a hűsítő kenőcs nem enyhítette fájdalmát. Apám mézes-lépet adott neki vigaszdíjul, s orra alatt mosolyogva vette tudomásul, hogy az imént még fülsiketítő hangon jajgató leány szinte habzsolva az édességet, teljesen megfeledkezett bújáról, s arról, hogy a többi várakozóban miféle mulatság- érzeményt keltett. Az egyik idősebb asszony, göcsörtös ujjával megigazítva fekete fejkendőjét, meg is kérdezte tőle: „Mondd csak, leányom, mi lészen 53
