Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Varga Virág: A Lányka és a Csónakos

Mint alig gyógyult seb, fölreped az ég húsa, esőt szakasztva megint a lápra. A mocsár bűvös rejtekeiben pihenő holtak feleszmélnek most egy pillanatra, málló koponyájukra pedig rothadás csen bősz vigyort, hahotát, kezük egy utolsó búcsúzót int, és a szél téblábolva, zenélve költözik értelmük helyére.

All ott a Lányka, és a Csónakos érinti. Kinyílik aztán szívének ajtaja a sehovába, hogy illanva tűnjék érzései kohójából a sok drága érc, hogy feledés zilálja szét párává dicstelenül, aljasul mindet: bú aranyát, örömök gyémántjait nemsoká, az akarat acéljánál törhetetlenebbnek tűnő vágyak ezüstjeit. Vélük pedig az emlékezet szörnyű étekké zsugorodik össze, melyet az elme, e megrontott gyomor, elundorodva köp ki a világ legutolsó és ismeretlen sarkára, rögvest elfeledkezve e helyről magáról.- Hol vagyok? - kérdi a Lányka - Mi átkozott erő vetett e mocsaras erdőségbe, hol borzadva húzódnék napfényes mezők virággal gyöngyözött, pipacsoktól lángoló, búzakalászokkal termő tájára? És merre vegye gyönge lábam az utat, az áldással, nyugalommal teljeset? Bár lennék magam az út, mely hazámig elvisz! Am, hogy hol keressem e lidérclakta vidéken, mely égtáj felé indulva az otthonom — nem tudom.- Imhol jön egy vándor, próbáld hát kitudni tőle, akár a lehetetlent! — válaszolja kacagva a Csónakos. Valóra fordult végül minden kívánság, de türelmet hosszabbítani idő nem adatik.

Ifjú tér meg közébük. Búra sápadt arca, akár a lúdvérc, világol az éjszakában, szomorúsággal csapzott képzelete csalja, de percnyire csupán, mert meglátván a Lánykát, puha karokkal vágyná átölelni őt, kiről azt gondolta korábban, hogy az égiek téphetetlen lánccal fűzték össze, s hogy bármerre induljanak a lét kietlen térségein, egymáshoz vissza tudnak majd találni. És ez átokűzött hitte balga, tudatlan fővel, hogy aki önszántából hordozza a szerelem bilincsét, hűség lakatját soha nem fogja ledobni az. így a Lányka sem.- Ki vagy ifjú vándor? - húzódik azonban tőle a leány - Mily jog adott neked szabadságot arra, hogy engem pimasz, illetlen kézzel érints, hogy karjaid rámtapadó öleléséből, akárha hóhérnak kíntól fényesült fogójából, úgy bontanám magamat ki?

Hátralép az Ifjú, csukódik szája hallgatásra, és szívét sebesre hasítja, mint csalfa tőr, a leány szava, hogy mellére a drága gyolcs, a telihold sápadt fénye sem lehet már kötés. Hiába, a bírhatatlant nem született gyógyítni még, csak a senki, és nem találta föl írját a feledésnek állat, ember, az istenek, ekképpen füves kertek lugasai alatt matatva mohó kíváncsian, ahogy színpompás lombikok mélyen tudniéhes szemekkel sem.- Jer, Ifjú - mondja aztán a Csónakos -, utasommá lenni ne késlekedj! Osztályrészedül itt csak az elkívánás jut, láthatod. Tapodj hát ladikom deszkáira, és oly árral viszlek innen tova, honnan nem tudsz visszatérni e reményeidet gyalázni kész, féregrágta földre.

Ugrik íme bátran a pallók közé az Ifjú, a Csónakos pedig eloldja a csónak kötelét hamar, hogy azonmód nekiinduljanak az árral dúsult folyónak. Távolodik gyorsan a hajó, a fiú többé vissza nem néz. Csak a Leányka bámul homályba vesző alakjuk után, és borong tovább egyedül a távolodó partok magasán, akár egy bájos játékszert, csöpp eszét forgatva.

6