Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet
amelyek oly hevesen virágzanak, mintha fortyogó lelket leheltek volna a piros szirmokba, jelzi csak, hogy valaki ápoló: az erkély tulajdonosának felügyelete alatt állnak. A teleholdas éjszakában valóban téblábolt valaki az erkélyen. Nekem ez éppen most Tóth Krisztina versét idézi. Azt, amelyet Konc Zsuzsa énekel, s Tolcsvay László zenésített volt meg. A hatvan éves énekesnő legújabb lemezének sikerdalát Pécsről kaptam, e-mail- ben, a nagy Koncz-rajongótól, aki amúgy fejébe vette, még csak nem is most, hanem barátságunk derekán, hogy egyszer az én bánatos verseimet fogja majd az énekesnő dalban elmondani. A Tóth Krisztina-vers, úgy, ahogy a lemezen van - szövegével, dallamával, énekhangjával együtt -, szívembe markol, s nagyon megszorongatta azt, amit hirtelenjében megmarkolt. Nyilván, mert az én múlt-képemről is szó esik benne, arról, hogy nagyon hasonlatos a költőnőjééhez az én múltba való visszajárásom. Az emlékeink, amelyeknek mi a testünkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel néhány napos vagy éves öröklétet biztosítunk, ilyen fájdalmas-édesek, porlékonyak, tünékenyek, s tán ezért oly nagyon fontosak. Szerelmek és barátságok, hangulatok és gondolatok oszlanak szerteszét, mint az illat rózsája a szélben vagy mint szálas-fehér- szemzugpiros bárányfelhők a nématalföldi, nagy terű kék egen. S egyszer csak már nem az ilyesfajta édenbe került múltdarabok fölött mereng az ember, hanem a hiányon, s majd meg a kiürülő édenen. Mert voltak barátaim egykor, már tudom azt is, mekkora a hiányuk. És további hiányaim is elősorolhatok. A kutya, akinek Dugó a neve. Egy magányos sziget, délen. Egy tenyérbe heverni képes könyv és egy jó, élesen látni képes szem. Hiába erősítem mindenféle szerekkel látószervemet, nem vagyok képes megnézni a nevét a szemközti erkély piros virágú növényének. Látom-e azt, aki négy napja levelet írt nekem, nem olyan hosszút és lelkeset, mint valaha, s ha kettétört mondatnyi is, de mégiscsak levelet, ámbár semmiről se tudósított azon kívül, hogy elküldte a dalt? S nem látom az énekesnőt sem, holott kamaszkoromtól része az életemnek, s némelykor kereszteződött életsorsunk annyira, hogy akár meg is szólíthattam volna. Nem látom a debreceni Nagyerdőt, a gyöngyvirágosból feltápászkodó, görbe tölgyfákat, Tokaj hegyét, amelynek nyugati oldalán magányosan düledező kápolnájában de nagy örömmel éltem volna, s nem azokat a mondatokat, amelyeket rossz időben, alkalmatlan helyen, s tapintatlanul vagy gorombán ejtettem ki a számon. Az erkély alá, a járdára sárga szprével egyetlen számot írtak. Amióta itt vagyok reggel nyolctól délután ötig (hajszálpontosan beékelve a -tói és az -ig közé), csatornáznak, de úgy, hogy amely csőszakaszt reggel kibontják a földből, azt estére vissza is fektetik, össze is hegesztik, vissza is temetik, s bevonják szurokfekete aszfalttal. S napról napra haladnak az utca két vége irányába, s estével felírják nagy számokkal, hogy másnap meddig fogják tovább bontani az utat - s vigyék el a lakók, ha akadályt jelentenének a munkában, a gépkocsijaikat. S az utca lakói elviszik: kínaiak, arabok, lengyelek, ki tudja, honnan származó, fényes bőrű négerek, keverék népek és egyebek. Az állát vonalszerű szakállal bekeretező ficsúr, aki walkmanjén arab slágereket hallgat, éppen úgy 29
