Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet

neten, halálhírének bejelentése után ezrek jelzik megrendültségüket. Grechuta dalénekes volt, olyan a lengyeleknek, mint számunkra Cseh Tamás. Soha nem kérdeztem Tamástól, vajon ismerték-e, szerették-e Grechutával egymást. Annyira testvérlelkek, hogy akár rajonghattak, akár viszolyoghattak is egymástól. Marek Grechuta nélkül, tudhatjuk ezt, a hatvanas évek végétől nem vált volna Krakkó azzá, ami lett: Európa legkeletibb szellemi központjává - kétségkívül kontinensünk legotthonosabb szellemi metropoliszává. A nyelvfölöttiség birodalmában könnyedén sétáló színháziak, filmesek, képzőművészek mellett, azok sikerének természetét ismerve, szövegközpontú dalokat énekelt; korosztályok döbbentek rá azokban saját életérzéseikre. A klubok és házibulik foszlékony világának reszketeg figurája ő - az este, hogy sorra keressük elő a dalait és videofelvételeit, legutolsó felvételeinek egyikén kétségbeejtő állapotban mutatkozik.

All a színpadon, arcában már nem található meg a kamaszkori, ártatlan, kerek szemű ember arca. Mint mindenkor, most sem mozog. Nem lüktet a teste a zenével, nem jár keze-lába, egy helyre van cövekelve. Előre dől, mint akinek hátára nehéz súlyokat helyeztek. Válla, a szorongókra emlékeztető módon, leesik, két karja, hogy törzse előredől, függőlegesen alácsüng, kézfejével a levegő asztallapjára támaszkodik. A hangja sem a régi, hanem tört, fád és suttogó. Krakkóról énekel, utolsó száma ez, arról, hogy fényképek készülnek a városról, s ezek a képek akkor is léteznek majd, lenni fognak, amikor a készítők, a gyors léptű turisták, az átutazók már nem.

B. sejteti, ott volt azon a nevezetes, utolsó koncerten - és akkor mindenki érzékelte, hogy a nagybeteg Marek búcsúzik. Ránctalan volt már az énekes arca, mint az angyaloké, a tekintete tiszta, mint a beszélni még nem tudó kisgyermekeké. Úgy változott orcáján a kifejezés, ahogy a szavak egymásra következtek érzelmes nótájában - a testét pedig úgy cipelte ez az éneklő fej, mint egy nehezékként ráaggatott, hosszú ujjú zakóba öltöztetett, lefejezett rongybabáét.

Reggelre lehullajtja szirmait az egyik szál Well Being. Rózsaszín rongyhalom hever a dohányzóasztalon, s továbbra is párolog belőle a mennyország édes illata. Nincs halottszaga, de temetésszaga sem. A tenyerembe seprem valamennyit, és hosszan szippantom a levegőt, hogy később is vissza tudjak majd emlékezni rá. Azt hiszem, könnyű, aszúra emlékeztető odora lehet; meglehet, ez a fáradt-öreg s mégis egyszerű és tiszta illat csupán az után alakul ki, hogy a szirmok aláesnek a szárnak, és a saját elmúlásukba mintegy — forró gyógyvízbe a beteg - aláereszkedtek.

Az éjjel amúgy alacsonyan szálló repülőgépek motorzaja ébreszt.

A szemközti erkélyen - a sötétben nem lehet jól kivenni - valaki mereven áll.

A telehold miatt - mondja B., aki amúgy sem tud mélyen aludni.

Magam inkább a páratelt levegőre kenem az álmatlanságát: a hideg ellenére is nyirkos az ember bőre; zuhanyozás után ilyen, ha nem szárítja fel a vizet a törölköző.

Mindig örömmel gondolok az azokat az éjszakákat követő reggelekre, amelyeken telehold jár és lóg az eső lába. Olyankor sok-sok új plakát jelenik meg az utcákon: a plakátragasztók is éberek, s jobb dolguk híján dolgoznak. Ró26