Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szántó F. István: Elrejtőzés és megnyilatkozás. Megnyilatkozás és elrejtőzés

úgymond, értené a dörgést, a kor szavát, hanem az, hogy „a jelen káoszában az el nem avuló örök kérdést fel tudja tenni” és az, hogy „az időt az időtlennel összeköti”.

Kemény Katalinról beszélek. De nem az önmagát mindig is magányosnak érző Kemény Katalinról, aki „bárhová ért, mindenütt idegen volt, mert mindenütt azt kérdezték, hogy mi a recept. Neki pedig nem volt” - holott „azt hitték, hogy a titkos varázsrecept birtokában van, és ki tudja nyitni az összes rejtett kincseskamrákat, csak nem árulja el” (Hamvas Béla). Nem. A műről, az „alkotó teljes személyiségével azonos, tehát kimeríthetetlen” Kemény Ka- talin-műről szeretnék most egy-két gondolatot mondani, de nem elsősorban azért, hogy újabb adalékkal szolgáljunk a magyar szellemi élet leltárhiányokban amúgy is igen gazdag múltjáról és közelmúltjáról, hanem hogy mindezzel saját magunkhoz kerüljünk közelebb, hisz, nem vitás, kommentárra mindenekelőtt mi magáink szorulunk. E kommentárhoz azonban, természetükből következően, csakis az olyan szuverén, öntörvényű, az olvasói elvárásokat figyelmen kívül hagyó művek és életművek, könyvszerűtlen könyvek segítenek hozzá, amelyek közé Kemény Katalinét is bízvást sorolhatjuk. „Nincs gyanú- sabb mű, mint amit keletkezése idejében a kortársak tüstént és maradéktalanul elfogadnak”, írja a szerző a festő Vajda Lajosról, amit most nem csupán azért idézek, mert a mondat erősen ars poetica-gyanús, hanem mert a szuverén mű egyik sajátosságára: az „idegenségre”, a többértelműségre (vagyis a kimeríthetetlenségre) világít rá, ami egyben a Kemény Katalinhoz a legközelebb álló szerzők sajátja is: Lao-ceé, a „homályos” Hérakleitoszé vagy éppen Eckhart mesteré, aki prédikációban gyakran és joggal él azzal a fordulattal, hogy „aki ezt a beszédet nem érti, ne bánkódjon a szívében”...

Az olyan művet tehát, amely a valóság megismeréséhez s ezen keresztül önmagunk kommentárjához segít hozzá bennünket, szuverén műnek nevezem. Első pillantásra paradox módon és a fentebbi állításomnak ellentmondva a szuverén, az öntörvényű műnek nincs szüksége olvasóra. Nem szorul rá az olvasó egyetértésére, tetszésére, vagy más, kívülről jövő megerősítésre. Nem akar hatni, sem tetszeni. A szuverén mű valójában soha nem egyéb, mint „az efemer én levetkőzésének folyamata”, illetve az erről számot adó vallomás. Nyilván erre gondolt Hamvas is, amikor a következő mondatokat papírra vetette: „A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő: a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A mű [...] az enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opusz, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem hogy legyen. De az örökben legyen.”

Most, amikor (persze távolról sem indokolatlanul) a szuverén „mű” és az ún. „mutatvány” fogalmának megkülönböztetéséhez folyamodtam, újfent hangsúlyozni kell, nem az a cél vezetett, hogy mindennek orvén és ürügyén burkolt kritikával illethessük az ilyen szuverén alkotásokat létrehozni nem tudókat, nem akarókat, a „mutatványosokat”, az irodalmi és művészeti élet epizódszereplőit, a mindenáron érvényesülni igyekvő (kisebb-nagyobb) iparo234