Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Wlachovský Karol: Találkozásom Hamvas Bélával, Élet borral és bor nélkül
tömegesen kezdtek költözni délkeletre, beleértve az akkori történelmi Magyarországot. xMég korábban, a tatár betörés után elindultak ebbe a régióba német és olasz telepesek. A török kiűzése után más szőlőtermelők hoztak itt létre telepeket. A szó'lőtermesztó' jövevények mindig hoztak magukkal új szőlőfajtákat, új elemeket vittek a szőlőművelésbe, a bor készítésébe, raktározásába és fogyasztásába. De mindannyian a szőlő Istenét gazdagították. A dolgos és találékony svábok nyomaival, ahogyan nevezték, és a mai napig a német telepeseket nevezik Baranya megyében, éppúgy mint a német borkultúrával a mai napig találkozhatunk a történeti Magyarország, a mai Magyarország és Szlovákia több szőlőtermő területén, például a Kis-Kárpátok szőlőtermő vidékén, beleértve magát Pozsonyt is. Magyarországon bőséges a választéka ezeknek a helyeknek. Többet közülük említ Hamvas Béla is (Mór, Sopron, Villány, Siklós, Szekszárd, stb.). A történeti Magyarország szőlőkultúrája történetének paradoxona kétségkívül az a tény, hogy a kékszőlő-tőkék elterjedésének és a vörösbor fogyasztásának elterjedésében közvetve és közvetlenül közrejátszottak a törökök is: lehet, hogy ez volt az egyetlen pozitív hozadéka a százötven éves „kitörésüknek” Európának ebbe a részébe. Addig a Dunántúl délkeleti részén csak fehér szőlőfajtákat termesztettek. A középkorban, amíg nem terjedtek el a Tokaj-hegyaljai borok, legkeresettebb a szerémségi fehérbor volt. Előnye volt abban is, hogy a történeti Magyarország fölsőbb végeibe dunai úton szállíthatták, közvetlenül a Dunán és a Duna mentén. Jóllehet, maguk a törökök (nyilvánosan) nem ihattak bort, a janicsárok számára viszont szükségük volt rá. így került a Balkánról erre a területre a kadarka együtt a szerb művelőivel és készítőivel (magyarul a rácokkal), akik a töröktől való félelmükben húzódtak fölfelé, és egyben húzódtak velük és utánuk, hogy kiszolgálják őket borral. A kadarka az európai kontinensre legvalószínűbben Anatóliából került be. Eredményesen termesztették már a trákok is, és napjainkig megmaradt a bolgár szőlészetekben és pincékben, ahol ez a bor mavrud néven volt ismert. A múlt évezred utolsó évszázadában a kadarka Magyarországon jelentős sikert ért el fajtaborként, de hanyatlást is, amikor szó szerint „iparilag” állították elő, mint olcsó asztali bort. Minőségének romlását okozta ennek a szőlőfajtának a termelése is (magas vezetése a tőkéknek), aminek viszont legjobban az alacsony tőközeli érés felel meg, amikor a meleg visszaáramlik az átmelegedett lávaköves földről. (Ez a módszer viszont kizárja a modern gépi művelés lehetőségét.) Napjainkban Magyarországon a kadarka ismét elválaszthatatlan összetevője a kevert boroknak, amilyen a szekszárdi bikavér, jóval harmonikusabb bor, mint a nemrég még felkapott egri bikavér. Ha már a magyar vörösbornál tartunk és a kék fajtáknál, érdemes megemlíteni, hogy miért nevezik a kékfrankost úgy, ahogy nevezik. Nem arról nevezték el, hogy a kék szőlőszemek héján nedvedzik, hanem azért, mert a soproni borászok Napóleon seregének telhetetlen katonáinak kék - ez volt a színe a pénznek - frankért mérték. A bor kultúrájának áttétele van az általános történelembe is. Elképzelhetetlenül fontos része a civilizált társadalom kultúrájának. Ezt a bor helye és szimbólumrendszere bizonyítja a mindennapi életben, éppúgy a keresztény kultúrában és az egyházi életben, a liturgiában. Elterjedt mondás, hogy a „bor” minden bibliai konkordancia összetevője. 215
