Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Géczi János: Amíg lehet
3 G É C Z I | Á N 0 S Amíg lehet A török kifőzde, ahová ébredés után eltámolygunk, barátságos és tiszta hely. Csípős, de nem a paprika erejétől markáns ízű húst kívántam az éjszakába torkollott vezetésben megmacskásodott s még mindig merev tagjaimnak, hogy ellazuljanak; föl kell gyorsítani a vér keringését. Sütésre-tálalásra várva lehuppanok az ebédlő egyetlen szabad asztalához, ebédelő négerek, arabok, zsidók és ázsiaiak közé; ifjak valamennyien, s velem annyiban rokonok talán, hogy kispénzűek. Itt, Brüsszelben, ahol nagyobb a drágaság a rómainál, az efféle étkezdékbe sem a legszegényebbek járnak, hanem az alsó középosztály, akiknek, éppen a munka miatt, nincs idejük a mindennapi főzésre. Ámbár vasárnap van, derűs és őszi, s étkező társaim a választásból jönnek-mennek: némelyikük zsebéből kilóg az árkus papír, amellyel a szavazóhelységben jelentkeznek. Belgiumban mindenkinek kötelező a szavazásokon részt venni. Azt hiszem, ez a demokrácia. A segélyek csak akkor folyósíthatok, ha a soros választáson a voksát leadja az állampolgár. A frissensült elkészültét várva bámulom a két étkezőhelységgel rendelkező- talán egy portállal rendelkező lakásból kialakított - kifőzdét. A falakon az oszmán hősi múltra emlékeztető nyomatok, a rózsát szagolgató Nagy Szulejmán félalakos képe, valamelyik Isztambulba átránduló velencei festő munkája, meglehet, a Bellinik egyikéé, egy szultán lovas ábrázolata (a hadvezér lovával szügyig gázol a háborgó tengerbe, mögötte megdermedt had, a vízen a dagadt vitorlájú hajók. A harmadik kép színezését és motívumkincsét tekintve e kettőt is felülmúlja. Éjszaka van - a képen, s most is, hogy e sorokat rovom -, s a sötétet öt csonkig égett gyertya fénye deríti. Még néhány perc, s elönt mindent: magába oldja a látványt, s mintegy az emlékezetnek átadva az időt, megteremti a múltat, a vaksötét. Az ifjú, szőke és zilált hajú leány a földre rogy, s most, a térdben behajtott, maga alá húzott lábbal kuporgó alak panaszos arcával felém- a képet néző, a képet megidéző felé - tekint. Szeméből zuhog a könny, leáztatja fekete szemkontúrját. Szűk, zsinóros mellénykéjéből előbuggyan dús melle, mintha a ruhadarab éppen csak most lenne sietve megigazgatva; kissé gyűrött, már már pacuha viselet. A szoknya csapzott, s az ujjatlan cérnakesztyűbe bújtatott kezek riadtan bogozódnak egybe. A babaszerűen földre vetett, tehetetlen lány fején fehér rózsákból font, ámbár hiányos koszorú. S a földön szétterülő ruhán, nem a lány ölében, hanem a szoknyaalj öblében, az előtérben, szirmaitól megfosztott rózsa, körbevéve szerteszét pergett, vörös szirmokkal. A rózsa felülmúlhatatlan. A képet láthatom a megerőszakolt Seherezádénak. Aminek egyként van üzenete az iszlám és a keresztény vallásban felnőtt hívő és a magamfajta hitetlen számára is. De ez az émelyítően érzelgős giccsfestmény nem áll meg a szexuálisan meggyalázott lány ilyenféle bemutatásánál. A meghatóan kétség22
