Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (I. rész)
tett lángész keserűségét, és - ez a legfontosabb talán - megóvta attól, hogy az ezo- tériát művelve maga is ezoterikussá váljék. Tudós és szépíró termékeny ellentmondása élt ebben az együttállásban. Egyszerre lenni nyitottnak a spirituális lét és gondolatvilág meg a természeti és a társadalmi köznapok dolgai iránt - ez is Hamvas egyik megragadó tulajdonsága. Másképppen fogalmazva: minden benyomásra nyitott volt, kereste az élményt, de elfogadta a véletleneket is, és - hangsúlyozhatjuk - befogadásuk során élményeit nem hierarchizálta. Ezt már rábízta a szövegre. A Hamvas-életműnek elkötelezett olvasó az utóbbi negyedszázadban átment mindazokon a megismerési stációkon, amelyeket az életmű „sorsa” állított elé. A legendák és az apokrifek „kora” után pár éve már elérkezett az idő, hogy ki-ki belakhassa azt a szövegteret, amelyet ez az elképesztő gazdagságú és zavarbaejtően izgalmas mű jelent. Rokonszenves paradoxona ennek a megismerési folyamatnak, hogy miközben mind mélyebben hatolunk be a Hamvas-fenoménbe - ami egyszerre jelent alkotást és sorsot, tudást és morált -, egyre jobban látjuk a körülményeket is, a Hamvas által megélt idő történelmi, szellemi és szociális viszonyait. A Hamvas-ismeret erősödése azt is jelenti, hogy szövegei mind tágulóbb körökben válnak a diskurzus elemeivé, már nem egy titokteljes szövegtömb az életmű, van időrendje, műfaji skálája, van lajstromozható szókincse, tematikája, leírható tárgyi világa, indulati szerkezete, sok pontján érvényes korismereti jelzésként is működik. Nem beszélve a történelmi, sőt generációs szempontokról - Hamvas vitalizálódása újragondoltatja mindazt pl., amit az ún. „esszéíró nemzedékről” vagy az ún. „magyar polgári regényről” tudni véltünk. EGY ASZTALNÁL S ha már Hamvas-szótárak is készültek-készülnek, miért is ne lehetne szétszórt szöveghírei alapján megrajzolnunk a zeneértő arcképét, az utazóét, a kertészét, a könyvtárosét (,,...a könyvtáros az az ember, akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint a tengerésznek a tenger, parasztnak a föld, a kertésznek - az én kiemeléseim A. K. - a növény”, A melankólia anatómiája, 1940), a beavató mesterét, az italok és - akár - a női szépség, sőt az erotika szakértőjét. S hát lehet-e meghittebb közös témája olvasójával, mint az evés, az ételek világa, az a fajta kulinaritás, ahol szinte szétválaszthatatlan az egyéni hajlam („gusztus”) meg a kortól, a közízléstől és az életrajzi esetlegességektől, sőt a nemzeti hagyományoktól függő „táplálkozási lehetőségek”, divatok, a gasztronómiai iskolázottság stb. A Hamvast szerető olvasók zöme a nyolcvanas években vehette kezébe írásait, s ezek között ott volt pl. az ételekben is tobzódó A bor filozófiája (1945), vagy a 33 esszé, A Jóisten uzsonnájává (1959-63). (Ha szabad megjegyeznem, mióta olvastuk ez utóbbi esszémesét, azóta családom az írói tanításnak megfelelően nem teszi hűtőszekrénybe az epret, és nem tejszínnel, hanem tejföllel fogyasztja. S ha ideírjuk az indoklását ennek a receptnek, napnál világosabb lesz, hogy a Hamvas Béla-féle szakácsmesterség nemcsak a táplálkozás köznapi régiójában óhajt mozogni: „...a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez...”) Hamvast olvasva ma már ritkábban vesz rajtunk erőt a könyvtármélyi lét melankóliája (ld. az imént említett esszét), sokkal 187
