Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szepesi Attila: Eldorádó
A magyar népmesék és legendák egyike-másika is megőrzött nyomokban olyan csodatörténeteket, melyekben nem csak evések-ivások szerepelnek, de föld alatti birodalmak vagy legalább olyan titokzatos barlangok is, melyekben sejthetően német mintára történelmünk jeles alakjai várják elszenderülve feltámadásukat. Szent István, Szent László vagy Rákóczi fejedelem. A talán legszebb történet ezek közül a Trencsén megyei szlovák faluból, Ocsadról való, és Hajnal Ignác jegyezte le a XIX. század végén. A mese szerint egy pásztor, aki az 1200 méter magas Racsa-hegyen legeltetett, észrevette, hogy minden nap eltűnik egy báránya. Végre felfedezte, hogy egy barlang nyeli el az állatokat. Mivel oda bemásznia a szűk kürtőn át nem sikerült, bojtárját küldte le a föld gyomrába. A legény eltűnt, és csak napok múlva került elő. Elmesélte, hogy hosszas föld alatti bolyongása végén talált egy hatalmas, félhomályos termet, ahol szendergő lovasok poroszkáltak fel-alá. Egyikükben felismerte Szent István királyt, akit megpróbált felébreszteni, ám a szendergő uralkodó, amikor felneszeit, csak ennyit válaszolt a szlovák legénynek: Még nincs itt az ideje...! A János pap országa olyan képzet, mely közeli rokona a Kánaán- és Eldorádó-történeteknek. Nagy valószínűséggel keleti eredetű, ám európai színekkel tarkított. Az eredeti hiedelem a szent tudás őrzőiről e legendában átfordul, elveszíti szellemi fénytörését, ha úgy tetszik: materializálódik. Drágakövekről, szépasszonyokról, ételről-italról tudósít, mindezt kiszínezve némiképp mesebeli állatokkal-madarakkal, és a korabeli meseföldrajz emberforma csodalényeivel, akik némelyike (például a regés áditák) akkorák, mint a templomtorony, egyetlen lábuk van, melyen sebesen képesek tovaugrálni, erősek, mint a mesebeli kőmorzsolók, továbbá a fülükkel takaróznak, némelyikük pedig még repülni is tud. Csupa földi ábránd, evilági jófalat, sehol a szellem birodalma. Sehol az antik tudás, mely misztériumnak érzékeli a teremtést, és fittyet hány hatalomra és gazdagságra. Tudni kell, hogy a XIII. század közepe táján egy különös levél, illetve annak számtalan változata hozta lázba Európát. Megkapta többek között III. Sándor pápa, Barbarossa Frigyes és a francia király. A pápa állítólag válaszolt is a levélre, bár nem lehet tudni, hogy mit, ahogy azt sem, milyen címet írt a borítékra. A levél írója állítólag egy ázsiai ország fejedelme volt, János pap. Beszámolt róla, hogy keresztény országa magába foglalja mind a három Indiát, alattvalói közt vannak óriások meg törpék, faunok és nimfák, egyszarvú és egyszemű emberek meg persze brahminok is. Palotája aranyból, ezüstből meg drágakövekből épült. Birodalmában pedig ismeretlen a nélkülözés. Asztalánál naponta harmincezer alattvalója étkezik... A mi Valkai Andrásunk reformáció korabeli János pap széphistóriája ebbe a mesebirodalomba kalauzolja el az olvasót. A történet helyszíne - a poéta nem lehetett nagy tudósa a földrajznak - India, melyben nemcsak indusok, de abesszinusok is élnek. János papról csak annyi árul el, hogy holta után az utóda is János pap volt, tehát itt valóban megegyezik feljegyzése a keleti eredetivel, ugyanis a János papság valójában öröklődő funkció, nevezetesen a világkirályé. Gazdag ország ez a Valkai-féle - némiképp Abesszíniával kevert - India. A meseföldrajznak megfelelően Tatárországgal határos. Lakói keresztények, az első János pap pedig Frisia királyának, Gondeboroff fiának, Ogerus hercegnek 182
