Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza

még Alkotás utcai albérletszerű lakóhelyén, majd lakáshoz jutva a XI. kerületi Kó'rösy utcai negyedik emeleti lakásán, majd évekkel később, amikor fiával és annak családjával együtt közös lakásba költözött, az „ország leghosszabb és legnagyobb lakóépületébe”, az óbudai Szőlő utcai szalag-lakóház 70. szám alatti lépcsőház hatodik emeletén. Számos közös témánk volt a békéscsabai ügyektől az országosokig, az irodalom és a szellemi élet napi eseményeitől az egyetemes kérdésekig. Atyai-fiúi, baráti kapcsolat fűzött hozzá mindvégig, soha nem törekedtem arra, hogy tegeződni merjek vele, erre nem is vágytam, hiszen gyerekként ismertem meg őt 1945-ben, tizenötödik életévemben. O volt az első szellemi mesterem, akinek a második világháború előtti életművét részletes olvasónaplómban rögzítettem az ötvenes-hatvanas években, minden eshetőségre felkészülve.

Hamvas Bélával kialakult kapcsolatom árnyalatokban eltért ettől. Vele már „felnőtt” fejjel, huszonhét évesen találkoztam először, és az első perctől kezdve szellemi mesteremnek tekintettem megjelent írásainak ismerete alapján őt is, és ezzel a tisztelettel közelítettem feléje, amit azonban ő a maga szempontjából nagyon hamar feszélyezőnek talált, mert ebben a viszonylatban hiányolta a szükséges nyíltságot. Ezért hamar felszólított arra, mint ugyanígy más nálánál jóval fiatalabb ismerőseit is, hogy mivel „a lelkek eredettől fogva egyenlőek, és miért ne tartanánk magunkat az eredethez?”, tegeződjiink, és a köztünk levő korkülönbséget, esetemben harmincnégy évet, „ne tekintsük fontosabbnak, mint amilyen”, és a „közöttünk levő távolságot túlozni nem kell, az időnkint, a mi hibánkból amúgy is jelentkezni fog”. Az általa adott felhatalmazást elfogadtam, de csak azzal a megszorítással, hogy a megszólításhoz mindig hozzáfűzöm a „Béla bátyám” megnevezést. Patriarkális családban születtem, szüléimét halálukig magáztam, csak haláluk után merészeltem tegezni őket gondolataimban és nekik szentelt emlékező írásaimban. Születésemkor, 1931-ben édesapám negyvenegy éves volt, és ez a korkülönbség felmentést adott az ettől a formulától való eltérésre a nála hét évvel fiatalabb Hamvas Béla esetében. Általam ismert írásairól beszélve Hamvas szóba hozta meg nem jelent műveit, és ezek közül elsőként felajánlotta annak a műnek az elolvasását, amelynek létezését, mint már említettem, mindig sejtettem, de sohasem találtam rá a folyóiratok böngészése során. Ez volt a Scientia Sacra című, a hagyomány gondolatát összegző nagy műve első része, „Az őskori emberiség szellemi hagyománya”, amelybe gondolatilag addig olvasott összes írása belesimult, és egységes egészet alkotott vele. Lassan a többi, gyakran akkor még készülőiéiben levő művét is megismertem, többet között a Patmosz első részét is szó szerint kéziratban olvastam el, az esszék egy részét az általa mód felett kedvelt (tintaceruzából feloldott) lila tintával írta, kisebb részüket legépelte. A kapott műveket vagy neki adtam vissza, vagy valaki általa megjelölt személynek adtam tovább elolvasásra; többek között így ismerkedtem meg Molnár Sándor frissen diplomázott festőművésszel, akit a Scientia Sacra gépelt példányáért küldött hozzám. Molnár az akkoriban (1964 márciusában) másodszor is „nyugdíjazott” Hamvas mellé, mint „mester” mellé, szegődött házi mindenesnek, és egészen haláláig kitartott mellette. Testközelben Hamvas mellett tartózkodva nap mint nap, a hetvenes évek ele97