Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Darabos Pál: Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza

kijezését használva, „lektűrök” képezték a fő „gyűjtőkört”. Erről magam is meggyőződtem a Városi Könyvtárban végzett munka során, látva a polcokon felállított angol, német, francia és kevés magyar nyelvű könyvekből álló sorokat, és igazat adtam szavainak, mert erről sokat beszélt nekünk, a védőszárnyai alá gyűlt és neki a könyvtári munka egyszerűbb fázisaiban segítő gimnazista fiataloknak.

Ezen a ponton lépek be személyesen én ebbe a történetbe. Valamikor 1945 késő őszén történt, tehát immár hatvan és egy éve, hogy a békéscsabai evangélikus Nagytemplom mellett elhelyezkedő evangélikus Rudolf Gimnázium 5. osztályának tantermébe belépve magyartanárunk az egyik óra kezdetén megkérdezte, hogy ki szeretne segíteni a városi könyvtár felgyülemlett munkájában, mert sürgős tevékenységről van szó, és a könyvtáros nem győzi a feladatok elvégzését. En rögtön jelentkeztem, mert akkoriban alig több mint tizennégy éves fejjel már krónikus olvasó ember voltam, és örültem, hogy teméntelen sok könyv közvetlen közelébe kerülhetek, és nem kell innen- onnan, barátoktól és ismerősöktől nehezen összeszedett könyvekből kielégítenem sokirányú kíváncsiságomat. Osztályomból csak én jelentkeztem erre a feladatra, más osztályokból, alattam és fölöttem járók közül azonban többen is megjelentek az adott napon a Városi Múzeum könyvtárszobájában, ahol egy hatalmas barokk íróasztal mögött ült Féja Géza, még az asztal fölé is jelentősen felmagasodva a hasonló stílusú öblös karosszékből. Nevét csak ekkor tudtam meg, és később azt is, hogy miként kommendált minket magyartanárunk, dr. Udvaros József az ő körébe. Kiderült, hogy mindketten Eötvös-kollégisták voltak a húszas évek elején, innen eredt ismeretségük, és Féja segítség-kérése is ezen a kapcsolaton alapult.

Egyszer már írni kellene valakinek arról a fontos szerepről, amit ez a kollégium játszott a vidéki magyar szellemi élet, a vidéki gimnáziumok életében. Abban az időben legalább 4-5 volt Eötvös-kollégista tanított alma materemben is, és ők voltak a legképzettebb, legszélesebb látókörű pedagógusok, azaz nevelők, mert akkoriban a tanárok nemcsak oktattak, hanem neveltek is, nemcsak szóval, és főleg nem azzal, hanem elsősorban emberi példaadással. Szellemi, lelki és fizikai igényesség sugárzott belőlük, az ókori gymnasionok. mintájára, ahol a testi, szellemi és lelki művelés egyaránt helyet kapott. Tanáraink akkor még a klasszikus művelődési eszmény jegyében készültek fel hivatásukra, a latin és a görög nyelv középiskolai studírozásával is, és ezt a szemléletet plántálták tovább tanítványaikba. Emellett az arbiter elegantio- rum, az „elegancia mestere” is sugárzott belőlük, ami követésre bátorította a vidéki, gyakran faluról származó gimnazista fiúkat. Egy dolog volt csak, amiben nem mindig tudtak példát mutatni, ez az alkotó ember alkotásra ihlető személyisége. A vidékre került volt Eötvös-kollégisták közül sokan nem tudták tovább folytatni és kiteljesíteni a kollégiumban elsajátított szellemi indíttatásokat. A vidéki élet akkor sem ösztönzött igazán alkotó életre, inkább az adott életkörülmények között történő beilleszkedésre és belenyugvásra. így váltak többen is a békéscsabai gimnáziumi tanárok közül, ahogy akkoriban Féja Géza hangoztatta, „csabanyeszekké”. Ez a város lakosságának nemzetiségi összetételére jellemző tót-magyar öszvérszó azt jelentette, hogy beleilleszkedtek a