Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Szőcs Géza: ... és akiket ne, Hamvas recepció az Aczél-korszakban

Én azonban egy vitathatatlan dologról szeretnék írni, mégpedig egy vers Hamvas Bélának szentelt ajánlása kapcsán.

Az ajánlásban ugyanis, egyebek között, ez olvasható: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-cével és Shakespeare-rel min- denikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna." Egy vers értelmezése bonyolult dolog de itt túlságosan is világos a mondandó. Ha van értelmük-a szavaknak, akkor a költő azt óhajtja sugallni, hogy 1955-ben ebben az országban egyetlen írástudó sem ért föl Hamvas Bélához, sőt voltaképpen hozzá hasonlítva erkölcsileg elítélendők voltak.

Nem az 1955-öt védelmezem, és távolról sem helyeslem, hogy Hamvas Bélát olyan tiltással sújtották, hogy kenyerét Tiszapalkonyán kellett megkeresnie. 1955 a magyar kultúra történetének egyik legválságosabb korszaka volt. Ebben a korszakban akadtak írástudók - ez is tény -, akik nem voltak éppen feddhetetlenek erkölcsileg, voltak az írástudók között konjunktúralovagok is, írtak és közzétettek olyan alkotásokat is, amelyeket ma már bizonyára nem szívesen vállalnának. Igen, mindez volt, s erről sem szabad hallgatnunk. De csak ez volt? Vajon Hamvas Béla rehabilitálása érdekében kollektive el kell ítélni az ország minden olyan írástudóját, aki 1955-ben történetesen nem Tiszapalkonyán dolgozott? Azokat is, akik publikáltak, s azokat is, akik nem tudták még közölni műveiket? Azokat is, akik jóhiszeműen, egy új világ építésének lázában tévedtek, majd maguk kezdeményezték az egyáltalán nem könnyű harcot a személyi kultusz, a dogmatikus kulturális politika, a Rákosi-klikk ellen? Nem sorolok föl neveket, túlságosan könnyű volna.

A költői szabadság nagy dolog. A költő jogai közé tartozik az is, hogy példaképeit szeretett írástudóit ne a történelem, a tények pontosabb mérlegére tegye, hanem szíve s érzelmei jogán emelje akár a legnagyobbak közé. Ha Petőfi magánál is kiválóbb poétának hitte a francia Béranger-t, ez csak Petőfi biográfiájának egy fontos, el nem mellőzhető ténye, de semmi esetre sem befolyásolja Béranger irodalomtörténeti megítélését, s főleg maga Petőfi nem szólta le a hódolat ürügyén a francia irodalmat. Az Életünk szerzőjének is szabadságában áll akár Hamvas Bélát a legnagyobbnak netán az egyetlen érdemleges művésznek tekinteni. Arra azonban fel kell hívni a figyelmét: olyan költői szabadság nincsen, amely a szubjektív szeretetet általános rágalommá változtatja.

És az sem kétséges, hogy az ilyesfajta átkok aligha segítenek akár 1955, akár Hamvas Béla bonyolult jelentésének megértéséhez. Márpedig mégiscsak az lenne a kívánatos cél, hogy értsük múltunkat, megértsük azt a kölcsönhatást, amely a kor és Hamvas között létezett. Ám ha sivatagot rajzolunk 1955 szellemi térképére, nemcsak a térkép lesz hamis, hanem az egyetlen csúcsként föltüntetett Hamvas-életmű sem lehet olyan jelentős, hiszen magasságát - ebben az esetben - mindössze a síkság méri.

Az a véleményem, hogy a viták szükségszernek Hamvas Béláról. De az olyan kiátkozások, mint e vers, és főleg: ajánlása, csak tévútra vihetnek minden objektivitásra törő értékelési kísérletet és disputát.

81