Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő
született, s amit szerintem minden alkotóművésznek látnia kell. Annak idején a Puskin moziban ment, többször is elmentem megnézni. Emlékszem, minden előadás végén ott ült a közönség szinte letaglózva, és nem ment el. Sainte-Colombe kegyetlenül bánik a fiatal Marais-val. Széttöri a gambáját, hogy érzékeltesse vele, mennyire tök hülyének tartja. Háza udvarán építtet egy cölöpökön álló kótert, és oda vonul el, hogy meghalt feleségének zenéljen. Később Marais megbecsült udvari zeneszerzőként titkon vissza-visszajár mesteréhez, a kóter alatt fekve hallgatja éjjelente, hogy mi történik fent. Fent semmi sem történik. Néha hallani, amint az öreg mester magában beszél. Sainte-Colombe már közeledni érezvén halálát, egyszer észreveszi és beengedi Marais-t. Egy lassú meditativ beszélgetés veszi kezdetét, amelyben Sainte- Colombe arról faggatja, abból vizsgáztatja volt tanítványát, hogy valójában miről is szól a Zene. Sok gondolati utat bejár, sok válaszon elbukik, mire Marais megtalálja a helyes választ: a Zene a születés előttről szól. Ekkor előveszi gambáját a mester, és elkezdenek együtt muzsikálni. A mester a tanítványt felavatja, elfogadja. Az életben minden jelentős dolog magról, középről, születés előttről fakad. Sainte-Colombe is egy ilyen mag volt, akiből a barokk zene hajtott ki. A reneszánsz világiasabb zenéje után a barokk a szakralitást hozta vissza. De nem a természet törvényeitől és annak lényegi működésétől elütő, hanem azzal teljes egységben lévő szakralitást. A természeten át ható szakralitást. Erre a legszebb és legegyértelműbb példa szintén ebben a filmben van. Sainte- Colombe és Marais meglátogatnak egy festőt. Hazafelé tartva látnak valakit, aki megállt vizelni, s miközben az könnyít magán, a mester halkan odaszól fiatal tanítványának: „Hallod a muzsikát?” Ha onnan nézzük, akkor a vizelés is zene. Minden zene. Egy születő stílus az egyetemességből, tágasságból és azonosításból fakad - magról fakad. Ami a filmben benne van, jó volt látni, összefügg improvizatív zenémmel is, amely nemcsak abból áll, hogy variative rögtönzők, hanem, hogy a semmiből, magról megszólal egy világ. Ez a kedv előképek nélkül, gyermekkori élményeim közegében támadt fel bennem, de nem voltam gyermek már, sőt ifjú sem voltam, amikor bátor lettem ezzel nyilvánosan, koncertszerűén is előállni. Egy zeneesztéta, aki maga is muzsikus, mélyen elítélő cikket jelentetett meg akkor erről a „kaotikus” zeneiségről. Három-négy évvel ezelőtt aztán, amikor egyik zongoraszóló hanglemezem elnyerte az év jazzlemeze díjat, ennek laudációjában megkövetett. Tisztelettel illetem, amiért revideálta a nagy nyilvánosság előtt akkori véleményét. Magam úgy kezdtem muzsikálni, hogy előtte semmi effélét nem hallottam. Már gyerekkoromban, ha valami szomorúság ért, leültem a zongorához, és rögtönöztem - ezzel vigasztaltam magam. Persze a szüleim ezt nem nézték jó szemmel, ilyenkor mindig elmarasztaltak. Később, évtizedek múltán, nagyon sok fiatal megérezte ennek az ízét, és így alakult meg a Kassák Klubban a Kortárs Zenei Műhely, majd a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar). Bennem már a kezdetekkor megvolt az a szemlélet, amit a norvég esküvővel 67
