Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Szabados Györggyel Molnár Csaba beszélget: Ráérő idő
Oroszországban - ezt közvetlenül a helyszínről tudom - az akadémikusoknak egy része elhatározta, hogy a továbbiakban egymással csak kézírásban fognak kommunikálni, mert ha mindent számítógéppel írnak, akkor a kézírást irányító agyi működés elgyengülésével az agyuk, agyunk elképesztően gazdag része ki fog üresedni, de legalábbis elsatnyul. Ennek a lehetséges „vákuumnak” az igazi következményeiről, bár sejtjük, de még nem tudunk semmit. Egy olyan korban, amikor az emberben lévő isteni rokonságból fakadó dolgok kezdenek lassan kikopni, a zene, mint ahogy a kézírás is, egy olyan kapcsolódás a legmagasabb minőségek otthonához, eredetéhez, amely nélkül azt kell, hogy mondjam, végleg felfoghatatlanná válik az a bizonyos időtlen idő bennünk. A film olyan nagy erejű művészet volt, hogy mindent „überolt” az utóbbi évszázadban. Mégis úgy érzem, a vizualitás itt elérte csúcspontját. Ez a művészet, szinte kizárólag e civilizációhoz való kötöttsége miatt is, kezd kiüresedni. A hanghoz képest a látvány - ahogy a zenéhez képest még a költészet is - evilágibb, konkrétabb valami. Ezért ennek megfelelően a fontossága és az aktualitása is más. Azt mondom, hogy az elkezdődött jövőnek a zene lesz a művészete. A zene sokkal közelebb áll az időtlen időköz, mint a többi konkrétabb alkotás? Maradandóbb egy hangsor, mint egy szöveg? Igen. A zenei motívum-kutatás egy óriási, de nem igazán a jelentőségének megfelelő súllyal gyakorolt tudományterület. Olyan értelemben tudománynak véve ezt, ahogy Bartók a zenét tudománynak mondta. Én még hozzátenném ehhez, hogy az a tudomány, amely nem művészet, az nem is igazán tudomány. Ez oda-vissza igaz. Egy-egy motívum többről mesél, mint egy tárgyi emlék. A zenei motívumok az ember időtlen idejének az élő lenyomatai. A mai dallamtalanság ezért is szörnyű. A gyógyítás és a zene kapcsolatához még elmondhatom, hogy mint művész negyven évig orvos is voltam, s ebben sok minden benne volt. A művésznek is gyógyítania kell. Benne volt az is, hogy apámnak nagyon nehéz sors jutott. Nagyszerű adottságú ember volt, de átment rajta a történelem. Orvos volt, és szerette volna, ha én is az leszek. Én ezt megtettem neki, hogy egy kicsit boldogítsam. Mindazonáltal (sok orvos volt a családban) élt és él egy erős atavizmus is bennem a gyógyítás iránt, s persze az a tudat is, hogy a gyógyítás is művészet és megronthatatlan hivatás. Hogy afféle betiltott zeneművész vagyok, persze, korábban még csak gyanítottam. (Nemrégiben kaptam dokumentumokat a Rádiótól, amelyekben ez ott van fehéren-feketén.) Végül is az orvoslásnak köszönhetően egy nemesebb életformában lavíroztam át ezt a zenéket is betiltó korszakot. Persze apám mindig érezte rajtam a leküzdhetetlen művészi hajlamot. Kisgyerekkoromban hamarabb énekeltem minthogy szavakat tudtam volna ejteni, hamarabb improvizáltam, minthogy zenére tanítottak volna. Mindig ez volt előbb. Érdekes dolog, hogy a hang előbbre való bennünk, mint a kép meg a tárgyak. 58
