Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Czakó Gábor: Humorisztika, derű és kenyőcs
fó'alakja, roppant ritka, szabad, nevet, játszik; kívül áll a becsvágyon, a hatalmi őrületen; félelmen; tudja, hogy a létezés logikája paradox; az Arlequin/Bolond misztériuma megtanulhatatlan, csak az szerezheti meg, aki elég erős és bátor hozzá. ” Például Szent Ferencet Arlequinnek tartotta, de önmagáról tudtommal soha nem nyilatkozott így. Pedig ilyesféle volt ő maga is. Például Palkonyán, raktáros korában. Jó pénzért írta az iskolás dolgozatokat a tanulatlan főelvtár- saknak, esténként zongorázott a kocsmában, és Zsiráf sört ivott - az volt a legdrágább, 18 forint! szóval lubickolt a helyzet paradoxonában... O sem tanulta a Bolondságot, hanem az Áldott helyezte oda. Biztonságba, hogy megkímélje, szabaddá tegye a korabeli „szellemi élet” korrumpáló hatásaitól, s így egy még nagyobb paradoxon részesévé tette: tökfejek makogtak az egyetemi katedrákon, ő pedig fegyelmit kapott, mert „munkaidő alatt szan- szkritül tanult”. Korunk paradox voltának fölismerése annyira vérévé vált, hogy alig van olyan gondolatmenete, sőt, mondata, amelyben ne kunkorodna föl az alapállítás belső ellentmondása. Ez humorisztikájának legszembetűnőbb pillére. Itt az alkalom, hogy eloszlassuk azt a tévhitet, hogy ő filozófus lett volna a szó akkori-mai értelmében. „Filozófus primitív esszéista, akinek egész életében égi szent látványban (teória) volt részé", amihez görcsösen ragaszkodik. Nos, ő számos esetben tagadta, hogy ilyen szellemi nyomorban élt volna. Nyilván azért sem vállalta e szakmát, mert az többek közt a humortól is távol tartja magát, legföljebb az iróniát műveli. Az esszéista közelebb állt hozzá: „Esszéista ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója van, ahány esszét ír; alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal; mégsem, nihilista, hanem univerza- lista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet; legfontosabb a teória, a szent látványban való részesülés; az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetet három oldalon." Isten tökéletességét megírni öt sorban, nos, ilyesmibe is belebelevágta a fejszéjét... Azonban esszéistának sem tartotta magát, hanem egyszerűen csak írónak. A görög filozófiát, legkivált Platónig, roppant nagyra becsülte, mert látta benne a szó eredeti értelmét, a bölcsesség szeretetét. Abból részesülni kívánt: „Philo Sophia szenvedélyesen szerelmesnek lenni Sophiába, aki a legszebb asszony", mi pedig azért szeretjük Béla bácsit, mert fölismerjük benne az örökké szerelmes bölcset. A bölcsről lerí a derű. Attól derűs, hogy a világban kavargó realitás, szóval a hazugság, az igazságtalanság, a rendetlenség-rendszerek szövevényében is látja a rendet. Ezért soha nem bőszült, mint azok, akik állandó kesergésükkel szüntelen tetézik a bajt. „Derű az egyetlen, amiről nem vagyok hajlandó lemondani, még a hazugság kedvéért sem; a derű a Krisztus mosolya által fölszabadított emberi lélek forró azúr tisztasága; csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok; a derűben az öröm és a fájdalom eg; a világ legnagyobb csodája; a melankóliából él, ami a legelragadóbb paradoxon; nem. nevetés, mert nem áthidalás, nem. kitérés, nein görcs, történelem- mentes, nincs más jelentősége, mint önmaga." Ahelyett, hogy idétlenül magyarázgatnám ezt az idézetcsokrot, javaslom a Kedves Olvasónak, hogy olvassa el még egyszer-kétszer-háromszor, külön ízlelgetve az egyes gondolatokat, pontosabban a „szent látványokat”. 47