Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Buji Ferenc: A görögségtől a kereszténységig

ja be („Az evangélium és a levelek”, n. 77.)- Hamvas még az üdvösséget elutasító önfeláldozó - állítólagosán keresztény - magatartást is kénytelen volt kereszténységen kívüli, távol-keleti szövegekkel dokumentálni; sőt még magát a megnevezését - bódhiszattva - is idegen tradicionális forrásból kellett merítenie. Noha Hamvas a bódhiszattvai magatartást jellegzetesen evangéliuminak tartja, s szerinte ez a fajta attitűd a kereszténység első korszakában legalábbis jelen volt, mindazonáltal elmulaszt rámutatni azokra a keresztény forrásokra, amelyekben ez a magatartás megjelent volna - ugyanis ilyenek egész egyszerűen nem léteztek. A bódhiszattvai attitűd nem jelent, nem jelenhetett meg a kereszténységben, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy egy ilyen attitűd alapfeltétele az egymást követő inkarnációk lehetősége, s így annak nincs helye egy olyan felfogásban, amely csupán egyetlen inkarnációban gondolkodik. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez az attitűd abban a mahájána buddhizmusban jelent meg, amelynek exoterikus, vallási oldalát még a kereszténységnél is sokkal jobban áthatották az olyan eszmék, mint a „szeretet”, a „kegyelem” és a „megváltás”, s így a „bódhiszattva” tulajdonképpen nem szorosan vett tradicionális, hanem sokkal inkább vallásos fogalom.1

Végül, de nem utolsósorban nem lehet azt mondani, hogy míg a hinduk csupán a megromlott éltelem, a zsidók csak a megromlott moralitás, a görögök pedig csak a megromlott testiség helyreállítására törekedtek, addig a kereszténység mindhármat egyszerre vette célba (vö. „A kereszténység és a hagyomány, n. 44.). Ez a felsorolás már önmagában véve sem állja meg a helyét, mert míg a görögök és a zsidók - legalábbis annak a görög hagyománynak a képviselői, amely számára a testiség jelentette a legnagyobb értéket, illetve annak a rabbinikus hagyománynak a képviselői, amely számára a moralitás képviselte a legnagyobb értéket - mit sem tudtak a metafizikai megvalósításról,18 addig a hinduizmusban, az Örökérvényű Törvényben (Szanáthana Dharmá) a realizációnak megvolt a maga helye. Es arról sem szabad megfeledkezni, hogy a megromlott testiség restaurációjának egyetlen tradíció sem szentelt olyan figyelmet, mint a hinduizmus és a buddhizmus bizonyos megnyilvánulásai (hatha-jóga, tantra-jóga).

Lehetne még folytatni a sort, de a lényeg ezekből a példákból is világosan látszik: LIamvas nem volt képes reális érveket felsorakoztatni a mellett, hogy a tradíción belül a kereszténységet miért illetné meg elsőség. Keresztény munkáiban mindenütt megjelenik a tradíció, és gyakran hosszú, nem keresztény forrásból származó idézetekkel illusztrálja a jellegzetesen kereszténynek vélt tanításokat (pl. lásd „Az evangélium és a levelek”, n. 44.) - miközben tradicionális munkáiból hiányoznak a keresztény utalások, hiányzik a kereszténység. Egy tradíció magasrendűsége tulajdonképpen két dolgon múlik: a szakralitáson és a spiritualitáson; azon, hogy mennyire képes egy koherens szakrális rendbe összefogni az emberi cselekvés, gondolkozás és érzés összes — individuális és kollektív - megnyilvánulását; valamint azon, hogy7 képes-e a legmagasabbra törő emberek számára olyan tanítással és gyakorlati útmutatással szolgálni, amelynek révén azok képesek az abszolút célig - a felébredésig, a megszabadulásig, az abszolúcióig - emelkedni.

Sajnálatos módon Hamvas Béla is - hogy az ő kedvelt kifejezését használjuk 36