Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2-3. szám - Dúl Antallal Ambrus Lajos beszélget: Lépj be a pillanatba

akiknek szinte végigremegtük az óráit. Olyan aurájuk volt; olyan óriási íve volt az előadásaiknak, hogy mi, hallgatók szinte megsemmisültünk a szavaik súlya alatt. Valami hasonlót vártam akkor is. A nagy rétor helyett azonban kijött egy ember. Kinyitotta a harmadik emeleti folyosó ajtaját, és gyűrt sárgás-szürkés házikabátban, atlétatrikóban, kezében csonkig égett cigarettával szelíden végigmért. Felesége, Kemény Katalin mindig haragudott, mikor ezt elmeséltem, mert úgy vélte, Hamvasnak a legelőnytelenebb arcát mutatom. Azt hiszem, nem. A legendásan rövid Mátra cigarettát szívta, befelé, a markában tartva; ettől nikotinsárga lett három ujja. Ritkás, szőke-őszes haja volt, a fejtetőn majdnem egészen kopasz, az arca borostás. Megszólaltam: Hamvas Bélát keresem, és amikor azt válaszolta: én vagyok, zavarba jöttem. Arra számítottam, hogy ő bent ül a félhomályos szentélyében, és valaki, a tanítványa vagy az inasa bevezet hozzá, és valami misztikus köd leng majd körül bennünket. Éppen, ahogy az ember elképzeli a keleti gurukat...- Vagy a közép-európai professzorokat, akikhez szintén inas vezet be, és akik az íróasztal mögött könyvtomyok között székelnek, szigorú szemüvegben és az ember megszólalása előtt diszkréten köhécselni kezd...- Valahogy így. Hamvas viszont a legpátoszmentesebb köznapisággal megszólalt. Már első találkozásunkkor föltűnt, hogy mennyire visszavonja az egoját. Nem terhelt meg senkit szellemi fölénye súlyával. Nagyon visszafogott ember benyomását keltette, de időnkét rám emelte sugárzó, egészen metszőén kék, uránuszi tekintetét. Ezeken a kék kapukon mintha mindenkinek a veséjébe látott volna. Egy pillanat alatt megvillant bennem, hogy ez a görög azúrkékség mindent tisztán lát, de ő azonnal „visszavonta” az énjét, elnézett maga elé egy láthatatlan világba, és mosolygott. Semmi kihívás, semmi agresszivitás. Bata Imre úgy fogalmazott annak idején: Hamvas Béla olyan egyszerű volt, mint egy rög. Később hasonlatát úgy alakította át: olyan egyszerű, mint egy makk. És valóban, amikor Mamuka, az anyósa - akivel sok évtizedes karneváli harcban állt -, leküldte a zöldségeshez, s én lekísértem, mert egyetlen percre sem akartam félbehagyni diskurzusunkat Platónnál, akkor a zöldséges azt mondta neki: na papa, guberálja már ki az aprópénzt! A zöldséges szenilis kisnyugdíjasnak nézte, és Hamvas ezen cseppet sem háborodott föl; hiszen tényleg ötvenfilléresekből és forintosokból kapott pénzt a répára, zöldségre. Fizetett, de közben megszakítatlanul tovább beszélgettünk Platónról, a rabszolgákról, a termophüléi csatáról. Lejárt naponta a

14