Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Iancu Laura: Átmenetlenül

I A N C U LAURA

Átmenetien ül

Schein Gábor Székely Magda sírja inellett című emlékezésében a következőket írja: „Mindannyian ismerjük a mondatot. Miután Káin meggyilkolta Ábelt, és állt tette fölött, az Úr azt kérdezte tőle: »Hol van Ábel, a testvéred?« És Káin azt felelte: »Nem tudom«. Ez a mondat nem a gyilkos szava. A »hol van?«, vagy hozzátehetjük, a »hol van most?« kérdése olyan teret nyitott meg a világban, amelyet nemcsak Káin nem ismert, de Isten sem. Ez volt az első halál. Egyikük sem tudta, mi az. [...] E mondat, »nem tudom«, a legmélyebb megrendülés szava, a halál előtti megrendülésé, amiben ember és Isten osztozik, hiszen a halál előreláthatatlan, és ha bekövetkezik, akkor is megfoghatatlan marad, semmilyen horizonttól nem függ.” Az írás végén a szerző újból visszatér az őstörténetre, és így folytatja: „Amikor Káin azt mondja, nem tudja, hol van Ábel, azt hiszem, hirtelen rájött a válaszra, amit feltétlenül el kellett hallgatni az Atya elől, mert a teremtésben ez az ő titka volt: Isten azért nem látta sehol Ábelt, mert már őbenne, a testvérében, Káinban van.” (Pannonhalmi Szemle, 2007. XV/2., 61-63.).

Ha nem tudnám, hogy a történet velem együtt ér véget, elkísér oda, ahová nekem mennem kell, akkor minden hiábavalóság volna.

Ha nem tudnám, hogy a világ velem együtt ér véget, elkísér oda, ahová nekem mennem kell, akkor minden hiábavalóság, hiábavalóság volna.

Ha nem tudnám, hogy a lét velem együtt ér véget, akkor sem a történet, sem a világ nem érdekelne. A létnek a személyes létezéssel bocsátom meg, hogy vagyok, csupáncsak azért, mert tudom: amikor már nem leszek, semmi más nem lesz. Itt. És ott?

A halál ténye mindig az életben maradtak számára fontos.

És a temető?

Az elszakadás bölcsője. Az életet rengetgető tér. A személyes jövőnket elénk táró, cseppet sem biztató jeltársadalom. Az a tér, amelyben a számmá, névvé zsugorodott élettörténet; vassá, kővé, fává merevedett létezési mód megtoldja néhány évtizeddel az élők körében a halál tényét. Az emlékezés helye. Az átmenet, a visszateremtés tengere.

A csángó ember nem szereti a temetőt. A csángó ember nem ugyanazzal a szeretni igével viszonyul a koporsóhoz, mint a bölcsőhöz. Mégis, aki tudja, hogy „az életet csak ráadásul kapja”, az megbocsát végül a koporsónak. Aki tudja, hogy élhet ugyan, de csak kívülállóként, az élettel párhuzamosan - tudván, hogy bármikor elveszítheti azt -, az másként tekint a temetőre. A csángó kultúrában van valami mély szomorúság. Az ember mintha keresné a szomorúságot, úgy, hogy abban reménykedik, hogy soha sem fog rátalálni.

Évek pillanatai, élettörténetek ezrei, érthetetlen gondolatsorok százai, kibogozhatatlan gesztusok sora szükséges ahhoz, hogy a halálról, a temetésről való gondolatok egy olvasata összeállítható legyen.

S az ellentmondásosság nyomon követhetőségénél többre akkor se számít153