Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Mezősi Miklós versei
Volt rá bizony nem egy hetem, Talán több is, mint spontán énekem Nekem hagy és enged teret Sötét, fekete, világos (de nem sakk) Poshatagon-lomhán araszol bele rengeteg elménk. Almatag elme mereng mélyen le a rengeteg erdőn. Almatag erdő-mély meredély - belereng ami emlék. Lomha melegben a szépemlékű álmatag emlők Langyosan élvezik álmuk - szép lebegésit elennők. Roskatag érzések tülekednek s rengetik elmém. Rengeteg erdő mély düledékin a barna mohába- ha elmén. Eldülekednek s feltolakodnak e bús üledékek - elmék, erdei álmok, nagy lebegő meredélyek - rengő nagy lebegéssel ez álnok-lomha vidéken. Éber az ősi homály ha halál kacagása tilolja vagy ha halál hala holtában hazahúzza halálba. Mondd: a halál hala merre halad hova úszik? Mondd: a halál hada látnivaló-e ha eljön? a Hádészt nem láthatja halandó senki se: nincs neki színe. Egyvalakit tudok én, aki látta: de Senkise volt ő (Láertész fia volt, Ithakában lakta lakását). Vannak még néhányan, bár kevesen, kik a Hádészt láthatták - de te gyárilag úgy vagy konfigurálva, kedvesen-omlatagon ki a pamlagon olvasol engem, hogy sose lásd, mit a fény kikerül: mert nincs neki színe... Mondd akkor nekem el, ki a versemet olvasod ottan: mért gondolja hülyének a kérdést jó Papagénó - azt, mit a herceg, a hős Taminó neki tesz föl a színen: „láttad-e már magad ezt a királynőt, éjszaki úrnőt? 98 Hogyha világos válasszal te megoldod a kérdést, meglátod: ragyogó jutalom fog fényleni néked. Rajta, tehát: gondolkozzál s minden kiderül majd.
