Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Végh Attila: Hamvas vagy Heidegger

megismeréshez előbb fel kell venni a kellő távolságot. Aminek megfelelek, azt nem láthatom. A matematika nyelvén nem lehet definiálni, mi a matematika. Esetünkben ez azért szomorú, mert a Hérakleitosz-esszé kulcsmondatáról van szó. Ha ugyanis Hérakleitosz világlátása nem felel meg a létnek, akkor elveszti sebtében elnyert kitüntetett funkcióját, akkor semmi sem igazolja a létszakadékot, amit Hamvas Hérakleitosz és Szókratész között tételez.

Ez a szakadék amúgy is problematikus. Szókratész Hérakleitosz halála után tíz évvel születik. Tehát csupán néhány évtizeddel utána kezdi meg működését. Ez az ókori görög gondolkodásban nem nagy idő. (Vegyük figyelembe, hogy Hérakleitosz töredékeit - amelyeket Hamvas lefordít, és amelyeket bátran bevon teoretikus rendszerébe - Diogenész Laertiosz révén ismerjük, aki i. sz. 600 körül élt, tehát ezer évvel a preszókratikusok után.)

Hérakleitosz és a többi preszókratikus szerző interpretációja önmagában is többszörösen problematikus. Ezek a szövegek egytől-egyig töredékek, és egy- től-egyig csak idézetek formájában maradtak fenn. Kontextushiányuk többszörös: nincs meg sem a teljes mű, sem az életmű, sem a kor kontextusa. Az ilyen művek védtelenek mindenféle teoretikus felhasználás ellen.

Szókratész és a szofisták kapcsolatának, szellemi viszonyának megítélése viták tárgya. Ráadásul a Szókratész és Platón közötti hasadás is több mint kérdéses. Szókratésznál, mondja Hamvas, elhomályosul a képnyelv, és nincs tiszta fogalmiság sem. Platón filozófiájában azonban felvillan a képnyelv, és a fogalmiság is valamennyire megered. Csakhogy Szókratészt és Platónt ilyen tisztán nem különíthetjük el. Szókratész soha nem írt. Nem tudhatjuk, hogy azokban a szövegekben, amelyeket Platón Szókratész szájába ad, mennyi a Szókratész és mennyi a Platón. Osszeforrottságukból bármiféle filozófiai diszkrepanciát kihámozni aggályos.

Mindezek szem előtt tartásával persze nyugodtan beszélhetünk Platánról. A platóni ideatan valóban nagy változást jelent a korábbi lét-elképzelésekhez képest. Heidegger szerint Platónnál az ontológiai differencia, amely az óókrjBeia főnév szóeleji a privativumában megőrződött, összezárul. A rejtekező létet elhomályosítja a létező elrejtetlensége, amely az ideában fénylik. A lét ezzel kilép a rejtőzésből, és pőre, látható lesz. Az igazság lényege ezzel áthelyeződik az ideába, és azonos lesz a rátekintés helyességével (ópGótrn;). Az igazság már nem alétheia, hanem ópoíoxng, hasonlóság. Az igazságot pedig az pillanthatja meg, aki képes az ávapvrjGtg-re, aki tehát tud emlékezni. Ezzel valóban megnyílik az út egy „élettelen”, az idő mozgásától elszakított létértelmezés előtt.

Arisztotelész Hamvas számára az új nyelvet építő Mekk mester, aki végleg deszakralizálja a tudást, mert az ő számára a filozófia már csak tudomány. Platón és Arisztotelész ilyetén szembeállítása alig kifinomultabb, mint kettejüknek, mint az idealistának és realistának (ld. Raffaello: Az athéni iskola) közhelyszerű oppozíciója. A helyzet ennél okkal bonyolultabb. Megértéséhez azonban Platón és Arisztotelész filozófiájának mélyére kellene ereszkedni, és tisztázni, milyen értelemben beszélünk Arisztotelész estében „tudományosságról” vagy „műnyelvről”. Ezt Hamvas elmulasztja.

Arisztotelész nyelve egyébként valóban fogalmi nyelv, amely alkalmat adott

71