Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel

panása s az idegen hatalom „személyazonosságának” kontrollálhatatlansága több évtizedes folyamat eredménye volt. A társadalomszerkezeti változások, melyek a „létező szocializmus” korszakában végbementek, már nemcsak az úri, hanem a polgári és a népi Magyarország közösségi struktúráit is megrop- pantották, s a kultúra védtelen tartományaiba szorították vissza a nemzeti összetartozás igényét életben tartó szellemi energiákat. Kultúrpolitikával kezelhető irodalmi jelenséggé szelídült az eszme, amely eladdig szociológiai valóságból táplálkozott. A nyolcvanas évek végéig még úgy látszott, hogy a Kádár-rendszerrel s az azt fenntartó szovjet birodalommal való szembenállás platformján létrejöhet a nemzeti egység, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista világhatalom a saját súlya alatt is összeomlik, a külső ellenséggel szembeni tömörülés korábbi kényszere nem generált többé kohéziós erőt. Vákuum keletkezett, melynek kezeléséhez a „forradalom és szabadságharc” klasszikussá vált mintáin nevelkedett magyar politikus értelmiség semmiféle hagyománnyal és tapasztalattal nem rendelkezett.

A történelmileg indokolt, ám az adott pillanatban anakronisztikussá váló szovjetellenesség és antikommunizmus politikai terméketlenségének nagy szerepe volt tehát a fordulat valódi okainak és lehetőségeinek félreértésében, ám nem ad elégséges magyarázatot arra, hogy miért volt a rendszerváltoztató elit nemzeti szárnya is érzéketlen a neoliberális doktrínák, a már fészkelődő karvalytőke és a jogi legitimációt követelő vadkapitalizmus fenyegetésével szemben. A válasz részint az euroatlanti integráció dinamikájának a szovjet birodalom megroppanásával egyidejű felerősödésében, részint a Nyugat varázsának tömeglélektani hatásában keresendő. A két mozzanat külön-külön is figyelmet érdemel. Az euro-atlanti integráció eszméje olyankor és azért válhatott dominánssá a közép- és kelet-európai térségben, amikor a Szovjetunió még létezett, mert a „szocialista” államok területén állomásozó hadseregeinek puszta léte potenciális veszélyt jelentett a Varsói Szerződést elhagyni készülő kormányokra nézve. A NATO keleti irányú kiterjesztése ilyen körülmények között egyszerre kínálta a stabilizálás lehetőségét a távol- és közel-keleti kudarcaikat nehezen emésztő nyugati szövetségeseknek, illetőleg a biztonság- politikai segítséget az új - keleti - tagok számára piacgazdasági rendszerük kiépítéséhez. Hogy ez utóbbi nem a szabadság és a társadalmi igazságosság megteremtője lesz, hanem — a nemzetek és államok fölötti globális pénzhatalmak trójai falovaként - a legembertelenebb bürokrácia mechanizmusait csempészi be a gazdasági és morális válságba sodródott posztkommunista nemzetállamok intézményrendszerébe, nos, ezt a veszélyt jószerint senki nem látta. S akik mégis látták, kevesen voltak ahhoz, hogy az euroatlanti integráció iránti illúzióktól eltelt közvéleménnyel szembeforduljanak.

Ez a közvélemény tudniillik - miként utaltunk rá - történeti forrásból is táplálkozott. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan történhetett meg, hogy az a Nyugat, amely a modern kori Magyarországot történetének legsúlyosabb katasztrófáiba sodorta (Világos, Trianon, Párizs), a megmentő pózában tudott tetszelegni, de ezúttal be kell érnünk azzal a tudattörténeti ténnyel, hogy a ’létező szocializmussal’ elégedetlen tömegek számára a Lajtán túli világ a szabadság és a jólét mesébe illő birodalma volt. A biztonságpolitikai racionalitás és a

54