Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel

egy tekintélyét és erejét vesztett intézmény helyettesítését igyekszik megoldani. Machiavelli nem a kereszténység szellemében tevékenykedő fejedelmek ellen indít támadást, hanem az Istentől eredeztetett, de istentelenné, korrupttá vált hatalom tarthatatlanságát konstatálja. Nem a humanizmus száműzi a teológiát a tudományból, hanem a teológia zárkózik el a ráció birodalmától. A protestantizmus nem a reneszánsz és a humanizmus szekularizáló, deszakrali- záló tendenciáit viszi tovább, hanem éppen ezek ellenében kísérli meg a hitből táplálkozó vallásgyakorlat reformációját. Kétségtelen, hogy ezek a szellemi mozgalmak tovább gyengítik a keresztény-középkori tradicionalitás eleve megrendült pozícióit, ám azok helyén nem tabula rasát próbálnak teremteni, hanem a világkultúra már letűnt, feledésbe merült mélyrétegeiből kifejthető másfajta tradíciót igyekeznek életre galvanizálni. Az antikvitás művészeti és filozófiai reneszánsza, majd a protestantizmusban felerősödő Ószövetség-kultusz persze számos elemében „keresztény-ellenes”, de nem állítható, hogy ezek az antik-zsidó tradíciók a szekularizáló modernitás térhódítását készítenék elő. A reneszánszt, a humanizmust és a reformációt inkább úgy tekinthetjük, mint olyan kulturális paradigmaváltást, amely, miközben ragaszkodik a maga ókori-középkori eredetének organikus-szakrális-holisztikus létfelfogásához, felszabadítja az európai kulturális hagyomány mélyrétegeiben ’konzerválódott’ szellemi attiűdöket. Annak az ’objektiváló’ megismerési technikának, amelyet a köztudat Descartes-nek tulajdonít, s amely a természetet deszakrali- záló tudományos gondolkodást indította útjára, az eredete — miként Husserl figyelmeztet rá - a görög filozófiában lelhető fel; a modern szubjektivizmusnak és individualizmusnak a gyökere - Hegel meggyőzően bizonyítja ezt - magában a kereszténységben keresendő.

Bár - az előzmények alapján - magától értetődő, de még inkább vitatható Bogárnak az a törekvése, hogy az újkori fordulattal szembeni létmód-kritikáját differenciálatlanul kiterjessze a felvilágosodásra is. Nem mintha ez a szellem- történeti mozgalom nem erősítette volna fel a modernitásnak a globalzációt előkészítő impulzusait. De kiprovokálta és mozgásba hozta az ellenerőket.is. S olykor zavarba ejtően összemosódott, egymásba fonódott a két tendencia. Igaz, a felvilágosodás észhite, doktriner racionalizmusa és materializmusa szuggerálta a természeti világ korlátlan birtokba vehetőségének s az emberi képességek végtelen fejleszthetőségének eszméjét, de innen - Rousseau természetkultuszával — indul a későbbi hanyatláselméletekben folytatódó modern kultúrakritika, a mai értékkonzervativizmus nagy elődjének, Edmund Bürkének etikai és politikai tradicionalizmusa, a vallást a puszta ésszel összebékítő kanti kísérlet, és végül is a felvilágosodás egydimenziós világképének ellenhatásaként is értelmezhető a szakrálisnak újra értéket tulajdonító, s az emberi létezés irracionális tartományaiba behatoló romantika esztétikai programja.

Európa újkori szellemi mozgalmaiban kétségtelenül megjelennek tehát azok a tendenciák, amelyek a modern civilizáció folytathatatlanságának veszélyét rejtik magukban, de a kezdetektől jelen vannak a modernitás korrekciójára irányuló, a ’létrontó’ folyamatok mérséklésére, ellensúlyozására szerveződő erőfeszítések is. Ha nem így történt volna, elképzelhetetlen lenne posztmodern korunkban olyan fejlemény, amely - globális kataklizma nélkül - meg48