Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: Portrévázlat történelmi háttérrel

leiben tartása, hanem azok fizikai valósággá válása miatt. 1983 szeptemberében vagyunk, Aczélék éppen ekkor szüntették meg a régi Mozgót. Tudom, elkésett elégtétel, de legalább most „leközlöm” az elemzés befejező' részét.

„...az ’50-es évek második felében kezdődó' több hullámban jelentkező óvatos gazdasági liberalizáció a legutóbbi időkig joggal kelthette azt a hitet, hogy a magyar társadalom többszörösen megkésett, ellentmondásos modernizációs folyamatát sikerült eredményesen ’levezérelni’. A világgazdasági környezet gyors változásai azonban ’előhívták’ a magyar gazdaság valóságos képét, és ez mást mutat. Mindinkább kiderül, hogy hatalmasra fújtuk a kvázi- fejlettség modernizációs léggömbjét, de a fényesen és büszkén feszülő rózsaszín külső alatt kicsit mintha túl sok lenne a levegő. Magyarul: gazdaságunk növekedése csak hatalmas külső és belső adósságok felhalmozásával maradt működőképes az elmúlt évtizedek során. Amióta a külső adósságok növelésének esélye lezárult, sőt a folyamatot meg kellett fordítani, újra a ’belső eladósodás’ fokozása került napirendre. (Ennek a fő színtere három évtizeden át az infrastruktúra - tehát a közösségi fogyasztás volt, de most új fejleményként, 1956 óta először az egyéni fogyasztás ’szűkítésére’ is sor került.) A ’hitelben’ való növekedésre azért van szükség, mert - bár erről kevés szó esik manapság - a magyar gazdaságnak a nemzeti munka mennyiségi és minőségi bővüléséből eredő ’autonóm’ növekedési potenciálja gyakorlatilag egy évtizede nulla körül van, és csupán a külső és belső hitelekből táplálkozva képes a növekedés látszatát kelteni. Természetes tehát, hogy mindinkább erősödik a működésre, sőt autonóm növekedésre is képes gazdaság megteremtésének igénye. Az egyoldalú és mindenre kiterjedő nyílt vagy burkolt állami újraelosztásra épülő gazdasági szisztéma ezt hosszútávon a jelek szerint nem tudja megvalósítani. Ráadásul az is mind világosabban látszik, hogy a piac szívós konstrukció, és lappangva túlélve ’dorgáltatásának’ hosszú időszakát, részben legálisan (második gazdaság), részben illegálisan (harmadik gazdaság vagyis korrupció), de folyamatosan ’beszivárog’ az ’első’ gazdaság bástyái közé.

Ahhoz viszont, hogy megvalósulhasson a piac és állami cselekvés összhangjának programja, előbb valóságos piac is kell. Nem az első gazdaság szimulált kvázi-piaca, nem a második gazdaság ’rezervátum’-piaca és nem a harmadik gazdaság fekete piaca.”

Nincs itt helye annak, hogy összevessem a botrányt okozó Bauer-tanul- mány és a publikálatlan Bogár-írás koncepcióját. De nem állom meg, hogy szemléletük eg)? lényegi különbözőségére ne utaljak. Akkor úgy tűnt, mintha ugyanannak a rendszerkritikai gondolkodásnak ’komplementer’ változatairól lenne szó: Bauer a külgazdasági kapcsolatokban és azok ürügyén az egész szocialista tábor ’alépítményi struktúrájában’, Bogár a nemzetgazdasági anomáliákban látja a Rendszer tarthatatlanságának okát. A mából visszatekintve jól látható, hogy az egykor egymást kiegészítő - és a politikai szférában is egymás kezére játszó - reformközgazdászok gondolkodásában lényegesen különböző stratégiák szemléleti csírái voltak jelen. Bauer kíméletlen KGST-kritikája általában a gazdaság politikai irányítottságának ésszerűségét tagadta, s az állam szerepének anakronisztikusságát bizonyítva a neoliberalizmus államtalanító doktrínáinak - a privatizációnak, a deregulációnak és a liberalizációnak - az

44