Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2-3. szám - Bogár László: Töprengések Hamvas Béla ürügyén
BOGÁR LÁSZLÓ Töprengések Hamvas Béla ürügyén Hamvas Béla életművéről beszélni egyszerre felemelő és reménytelen vállalkozás. Az örök bölcsesség és derű transzcendens világából most valószínűleg jóindulatú kedvességgel mosolyog a Mester, figyelvén ügyetlen csetlés- botlásomat. Valóban, különösen megmosolyogtató a „ma” széteső világából kísérletet tenni, hogy újrafogalmazzuk, vagy akár tovább vigyük, amit gazdag életművében ránk hagyott. Az egyetlen bíztatás talán az lehet, ha felidézzük azt a mondatát, miszerint „A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.” Legyen ez a mondat az útravalónk, és higgyük el neki, hogy, amint ő fogalmaz, „az embert nem kell félteni”. Másrészt éberségre int az a módfelett aktuálisnak ható üzenete, hogy „Fölösleges politikáról, szociális, gazdasági reformokról beszélni, mert ez olyan, mintha valaki recepteket ragasztgatna a súlyosan beteg ember különböző testrészeire, gyógyulást remélve mindettől.” Hiszen az „aranykor” vége óta, lassan háromezer éve „mindig válság van” . Ami a mai ember „határ-helyzetét” az eddigiektől megkülönbözteti, hogy most már minden eddigitől jobban „tudja” ezt a válságot, igaz, hogy minden eddiginél jobban igyekszik elrejteni is azt. A globalitás hübrisszel megvert „titánja” egyre görcsösebben igyekszik „szabadságnak, haladásnak, fejlődésnek, demokráciának, jogállamnak stb.” beállítani mindazt a lét-roncsoló káoszt és hanyatlást, ami körülvesz minket. Az általa legyártott nyálfolyós konzum-idióta lét-karaktere pedig primitíven pöffeszkedve azzal kérkedik, hogy gazdagabb, mint valaha a kínai császár, hisz annak még mobiltelefonja sem volt. „A lét elveszett - írja Hamvas Béla -, ami maradt, csak az élet.” Mindezt ma már talán azzal egészíthetnénk ki, hogy lassan élet sincs, csak puszta „fennállás”, létezés, sőt most már élet nélkül. O maga is gyakran idézi Ortegát, aki azt írja: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé.” Szorongással, sőt egyre inkább rettegéssel telve, félénken mégis csak fel kell tennünk a kérdést, hogy akkor most mit tegyünk? Megérhetjük-e egyáltalán, hogy mi történik velünk, és, ha megértjük, tehetünk-e valamit azért, hogy újra lé-teli élet legyen, amit élünk. Talán jó reményekkel tölthet el minket, hogy nyékünk még mindig őrzi az arany-kor szakrális mély-szerkezetét, hisz ha kimondjuk a teendőnket, hogy „építsünk egészséget” mindnyájunknak, éppen erre csodálkozhatunk rá. EP-ít, vagyis éppé, egésszé, lét-teljessé tesz! EGÉSZ-ség, vagyis a lét-teljesség maga! Erre utal az öregedő Schopenhauer, 1
