Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben

abból a társadalomreprodukciós kataklizmából, amibe elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek folyamán belesodródott.

Az őszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is mindössze a lényeget vétik el. Azt tudniillik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és „reformok” szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki, hogy „másfél évig nem csináltunk semmit”. „Még szerencse” - mondhatnánk, hisz a kollaboráns liberális elitek szótárában a „csinálni valamit” az azt jelenti, hogy „reformokat” hajtanak végre. A „reform” meg a helyreállítását jelenti mindannak, amit a XIX. századi kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes li- berokrata oligarchia kizárólag azokat csapta be, akik rá szavaztak, mert hittek neki, de ezek aligha tüntettek utólag ellene. A társadalmi tiltakozás részvevői kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk hitelessége nem látszik igazán megalapozottnak. íme a hazugságörvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott szomorú és reménytelen „némasága” nagyon is „beszédes” jel.

Az 1956 ötvenedik évfordulójára „rácsúszó” felháborodási hullám alaktalan, zavaros, megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott, vesztes többsége, sem az ezek nemzetstratégiai felemelését ígérő politikai erők nem csak ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy, ami még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való „együttműködés” lehetőségét keresik, hogy mindeközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként ünnepelhessék. így aztán 1956 tragikomikus „újratöltése” egyszerre volt silány paródia és vészjósló „dance macabre”. Hogy mi olvasható ki ebből a nem túl biztató keverékből, azt a most következő zárófejezetben igyekszünk felvázolni.

ÖTÖDIK TÉTEL, REKVIEM, VAGY ÚJABB LÉTMÓDVÁLTÁS?

A most már majdnem egy évszázada megoldatlanul egymásra torlódó válságciklusok a magyar társadalmat egyre mélyebb és veszélyesebb szintekre sodorják. Ez az önbeteljesítő jóslatként magát erősítő folyamat egyre lejjebb taszít minket azon az általános társadalomreprodukciós lejtőn, amelyet egyelőre megérteni és feldolgozni sem tudunk, nem hogy megváltozatni. Azt kellene tehát tisztázni, hogy mi lehetne az a pont, amelyből kiindulva emberségesebb irányba fordíthatnánk jövőnket.

Ha a válság legmélyebb szintjéről indítjuk a megoldásokról való töprengésünket, nem túl sok biztatót mondhatunk. A globalitás birodalomépítési folyamatai most a létroncsolás elkerülhetetlennek látszó gyorsulását valószínűsítik. A globális világháború valamennyi frontja csak igen bizonytalanul prognosztizálható. Bár a Nyugat globalizációs birodalma egyre látványosabban mutat30