Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben
talitás számára elfogadhatatlan. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy szétverő- dőben van a gyermek „természetes élőhelye”, a család is. A globalizálódó gazdaság a pénzforgási sebesség gyorsítása érdekében a fogyasztást irreálisan kiterjeszteni igyekszik mind térben, mind időben. Ez azt jelenti, hogy az engedelmes „fogyasztóerő” (a munkaerő mintájára), azt is elfogyasztja, amire nincs szüksége (térbeli dimenzió), és (hitelben) akkor is fogyaszt, ha nincs jövedelemfedezete, és ezzel a jövőjét éli fel (idő dimenzió). Mindez értelemszerűen hatalmas ösztönző erőt jelent a családnak mint intézménynek a visszaszorítására. A spirituális talapzat megroppanásától a globális pénzhatalmi érdekeken át a minket körülvevő lét minden eleme szembe megy tehát a demográfiai egyensúly helyreállítására irányuló erőfeszítésekkel, így itt is hatalmas energiáknak kellene megmozdulni ennek érdekében. És az idő sürget, az emberi világ ugyanis nem ismeri a demográfiai „űr” fogalmát. A történelem során a fogyó népességű térségekbe a demográfiai vákuum kikerülhetetlenül beszippantotta azokat a kultúrákat, amelyekben népesedési „túltermelés” zajlik. A harmadik nagy kérdéskör az egyszer már érintett egészség-komplexum. Azért nem szerencsés mindezt egészségügyi kérdésként kezelni, mert az egészségügy mint funkcionális alrendszer csupán kb. 10%-ban járul hozzá egy társadalom testi-lelki, vagyis mentális intellektuális, morális, spirituális „lét-teljességéhez”, vagyis egészségéhez. A magyar társadalom a ’60-as évek vége óta folyamatosan igen rossz reprodukciós teljesítményt nyújt ezen a téren. A születéskor várható élettartam és a megbetegedési, valamint halálozási mutatók egyaránt jelentősen romlottak a ’90-es évek közepéig. Azóta ugyan érzékelhető szerény javulás, de ennek fő oka, hogy az elit-csoportok általános egészségi állapota jelentősen javult, míg a többség megrekedt a ma már nemzetközi összehasonlításban is tűrhetetlenül alacsony szinten. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem azt jelenti, mint amit a main-stream narratíva sulykolni igyekszik, hogy tudniillik „az egészségügy alacsony hatékonyságú ágazat”. Erre a kérdésre egyébként egyelőre nem is lehet pontos választ adni, hiszen az egészségügyre fordított összegeket azzal a pénzben is kifejezhető „output”-tal kellene összeverni, amely a sok ezer megmentett élet, illetve a sok százezer meggyógyított betegség gazdaságilag is kifejezhető hozadéka. A vita azonban, jellemző módon a nélkül zajlik, hogy kidolgoztuk volna ezeket az „egészségvagyon” reprodukciójával összefüggő alapkérdéseket. És, ha már van egészségvagyon, akkor van valamilyen „amortizációs” rátája is, márpedig szinte biztosra vehető, hogy a ma Magyarországon az egészségügyre fordított teljes összeg legfeljebb a felét teszi ki ennek az amortizációnak, vagyis évtizedek óta „szűkített újratermelés” folyik az egészségvagyon területén, ennek minden nyilvánvaló következményével. A jövőben tehát teljesen új alapokra kell helyezni a nemzet egész- ségvagyonának hosszú távú reprodukciós kérdéseit, mert ennek elmaradása „üzemgazdasági” értelemben is folyamatosan olyan veszteségek forrása, amelyek önmagukban is lehetetlenné tehetik társadalmi fejlődésünket. A negyedik kérdéskör a társadalom belső kohéziója, azon belül is a generációk közötti elemi szolidaritási kötelékek megerősítése, e bonyolult háló történelmi újraszövése. Dolgozatunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a 25
