Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Bogár László: "Hálózatok" világuralma avagy globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben

ontológiai értelemben szinte semmi köze nem volt saját elnevezéséhez. (A cinikusok szerint a mai rendszer összebarkácsolói tudták, hogy nem is érdemes „izmust” kiagyalni arra a kis időre...) Nyilván jó oka lehetett a rendszer urainak arra, hogy a „kapitalizmus” kifejezést lehetó'leg kerüljék, és a közbeszédben való rögzülését megakadályozzák, pedig talán valóban ez a kifejezés állna a legközelebb a rendszer minőségéhez. Am a magyar társadalom nagyobbik fele számára a kapitalizmus szó rejtett konnotatív üzenete már a „rendszerváltás hajnalán” is inkább negatív volt, és ma még sokkal inkább az. Mint már jeleztük, magát a „rendszert” egyébként a társadalom soha nem is fogadta el, és már csak azért sem, mert, hogy erről soha senki nem kérdezte meg. Az „első szabad választásokon” ugyanis csupán a nagyjából ugyanazt ígérő, önmagukat „kinevező” pártvezetőségek között választhattak, így döntésük aligha lehetett megalapozott. így aztán a mai magyar társadalom nagy része úgy van ezzel, mint az idevágó viccben szereplő ember, akit 1952-ben bevittek az ÁVO-ra. „Megcsíptünk komám” — mondják neki az ávósok, „azt hallottuk, hogy te visszakívánod a régi rendszert”. „Én?” - méltatlankodik emberünk, „hát alig várom, hogy ez is elmúljon!”

Mivel ma már nyilván való, hogy a társadalom legalább kétharmada véglegesen vesztese a változásoknak, és az alsó egyharmad a történelemből kilökött réslakók roncs-, illetve pária-társadalmává vált, így a rendszerváltás rendszere nem egyszerűen most bukik meg, hanem csak most derül ki róla, hogy „ab start meg van bukva”. A bukás fő oka éppen az, hogy a változások megtervezéséből és kivitelezéséből tökéletesen „kihagyott” többség olyan társadalomújratermelési „lejtőre” került, amelynek már látszanak végzetes következményei. A rendszert így „egyedül összebarkácsoló” elitek egy olyan konstrukciót hoztak létre, amely szinte teljesen képtelen volt a magyar társadalom hosszú távú reprodukciós problémáinak nem csak a megoldására, de még a stratégiai célok megnevezésére is. Es mivel a rendszerváltás kudarca egyelőre elbeszél- hetetlen, az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elit-csoportokat, gyilok ide vag\' oda, cinkos érdekegyezség kapcsolja össze a rendszerválság eltitkolását illetően. Sőt, változatlanul éppen azon versengenek egymással, hogy melyikük tudja önmagát a rendszerváltás „igazi örökösének” feltüntetni. Ez azért tragikomikus, mert miközben hanyatt-homlok menekülniük kellene a bukott rendszer „szerzőségének” kétes dicsőségétől, éppen e kétes dicsőség megszerzéséért készek akár elpusztítani is egymást. Ebből az aspektusból szemlélve a válság első szintjeként elemzett „diskurzus-krízis” egy diszkrét ködfüggöny szerepét játssza, amely segít a közös érdekeltség pikáns tényének elfedésében. Az elitek ugyanis azt pontosan tudják, hogy a rendszer bukása most már visszavonhatatlanul az ő kollektív bukásukat is jelenti.

A válság igazán meghatározó harmadik szintje azoknak a fő társadalomújratermelési problémáknak a bonyolult rendszere, amelyeket a rendszerváltó elitek nem, hogy megoldani nem tudtak, de lényegében értelmesen megnevezni sem. Bukásukat, amelyet persze még igen sokáig képesek lehetnek elodázni, éppen az erre való alkalmatlanságuk és képtelenségük okozza.

22