Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Mórotz Eszter: Akik menteni jöttek a Vas-hegyre

épületek emlékét, ma már a hajdani istállóban óriási fémtartályokban pihen a bor, a disznóhizlaldát pedig otthonos kóstolóhelyiséggé alakították át. Bár a külső munkálatok még nem fejeződtek be, és egyelőre a berendezés is hiányos, érezni, hogy vendégmarasztaló hely van születőben.- Olyan területeket vettünk át, 20-25 éves tőkékkel, amelyeket 5-10 éve nem gondozott a gazdája - emlékszik a kezdetekre a fiatal igazgató. Két hónapon keresztül csak gazt irtottunk. Aztán az első év végén a zöld és barna sávok mellett sárgás-zöldes csíkok is megjelentek a hegyen: azok voltak a mi szőlőink. Most már ezek is üdezölden virítanak. A helyiek pedig látták, hogy becsülettel dolgozunk, „mentjük” a szőlőt, s nem telt el sok idő, már ők kerestek minket, felajánlva birtokuk bérlési lehetőségét. Hiába, befektető manapság nem nagyon akad, a szőlő csak nyűg, szabadulnának tőle a gazdák. Nincs megfelelő technológiájuk, idejük, energiájuk, tőkéjük. Mára a korábban elhanyagolt területek 90%-át mi műveljük. Talán túlzóan hangzik, de szerintem sikerült életet lehelnünk a Vas-hegybe.

Horváth István olyan büszkén beszél a birtokról, mintha a sajátja lenne. Az osztrák tulajdonos jó szemmel választott vezetőt, ő nem egyszerű alkalmazott. Tanácsaira, elképzeléseire épít a Wilhelm család, szabad kezet biztosítottak neki és párjának a vállalkozás irányításában. A vidéki férfi már gyerekként megtanulta a munkát, s köszönhetően a kis családi birtoknak a szőlőtermesztés sem volt idegen számára. Ha kell, a szőlőben, ha kell, a borászatban dolgozik, traktort szerel, vagy épp villanyt vezet az épülő borkóstoló helyiségben. De elismeri, hogy akad olyan feladat, amely őt is próbára teszi: maga a vezetés, a rá bízott tucatnyi ember irányítása.-Terem nálunk kékfrankos, merlot, zweigelt, rajnai rizling, cabarnet franc és kadarka. A megtermelt szőlőt eleinte Ausztriába szállítottuk, osztrák borászok dolgozták fel, palackozták, és ott került vaskeresztesiként piacra. Előbb ismerhették meg a fogyasztók ott, mint nálunk, s ez sajnos a hazai bürokráciának is köszönhető. A borászatunk működési engedélyére egy évet kellett várnunk, így aztán hiába akartunk már tavaly bemutatkozni idehaza. Csak az elmúlt évben kezdhettük meg itt a feldolgozást, s most kaptuk meg az engedélyt a palackozásra is, így a Savaria Karneválon már megkóstolhatták a kíváncsiak a borunkat.

Ahogy meséli, a fesztivál alatt a Vino Eisenberg feliratú bódénál sokan megálltak a Borok utcájában. Aztán megtudva, hogy vaskeresztesi bort kínálnak, sokan gyorsan tovább is álltak. Afert tegye a szívére a kezét, aki ne gondolta, mondta volna még, hogy a vaskeresztesi túlzottan savas, karcos, szinte élvezhetetlen. Baj, hogy ezek a sztereotípiák olyan mélyen gyökereznek sokakban, hogy még a kóstolás elől is mereven elzárkóznak. Pedig úgy mondják, hogy aki nyitott volt, és kért egy decit, az csak dicsérően tudott szólni a cég termékéről, s visszajáró vendég lett a pavilonnál.

Mellékesen mi is, akik vendéglátónk kékfrankosát és cuveéjét ihattuk, csak elismerően tudunk szóim róla. A Vas-hegy klasszikusa, a kékfrankos „Eisenberg módra” szép tónusú, mélyvörös, a rubintnál is sötétebb színárnyalatú ital. Nem túlzás állítani, hogy illata - egy villányi borász véleménye szerint is! - vetekszik a legnevesebb hazai vörösekével. Ize pedig karakteres,

55