Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Garai István versei
GARAI ISTVÁN Bácska Ide dobott szeszélye vak sorsomnak, s most kóstolgatom e táj ízeit. Termo' barázdák lankadtan nyújtóznak, s szikkadt csatorna tátong rám emitt. Hegy, völgy, sehol. Meddig szemem elláthat, zsírfényű földek feketéllenek. Hej Istenem, a magyar vér e tájat de bőségesen öntözhette meg! Vészben, keservben hány év elviharzott, hány hősi kardnak csorbult itt az éle, amíg kihullt a bősz török agyar; s idegen érdek más fajokat orzott, felperzselt falvak gyászos örökébe, hogy juházzék a rebillis magyar! Bácska. Nagy falu. Iskola. Nem magyar ajkú ifiak. /Anyanyelvem tanítom itt s a fájdalomtól a szivem kis hijja, ketté nem szakad. Csányi, Lovász, Kovács, Magyar, s amott egy barna: Zsemberi. Legtöbbje báván néz reám, és a magyar szót valahány kínos keservvel ejti ki. Csak állok az osztály előtt és eltakarom arcomat. A kincs vesztét nem érzik ők, csak nékem fáj a volt világ, Garai István verseit az eredeti helyesírással közöljük. (A szerk.) Petrőc, 1943 Kinek a bűne? 79
