Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (4. befejező rész)
fehér blúzban, nyakékkel s most, hogy újraolvasom első randevúnk belőlem kivésett negatívját, e szobrot még kontúrosabban látom. Talán ez az egyetlen szakasza a rejtélyes kéz elbeszélésének, mely alapjaiban hibás... Megfizet érte, hogy az én szemléletembe próbál helyezkedni! Torzulásokat szenved és félrecsúszik elképzelése, irálya kifejezőerejét veszti... No, csak fizessen! Sorsunkat, viseletűnket le nem hányhatjuk magunkról büntetlenül; vagy, ami csaknem ugyanaz: hiába próbálgatjuk másét, mindig szorít vág)? lötyög rajtunk az idegen ruha ... Kényszeres voltam azon az első estén? Igaz. De szem elől téveszti, mennyire bizonyos voltam dolgomban, találkozásunkat mennyire sorsszerűén fogtam fel; fatálisán, ha tetszik, oly fatalizmussal, mely magában rejti ennen végzetét... Hiszen tudtam, hogy szerelmünknek terve nincs, nem is lehet; szerelem pedig ideig-óráig létezhet csupán tervek nélkül; azután kifullad. Idegenség fogott el, amint elővett az együttélésbe való beilleszkedés gondolata - szerelmet pedig távolságtartásra nem lehet alapozni. Kiderült ez utolsó beszélgetésünkben - persze! nem azzal a malőrrel ért véget szerelmünk, melyet az ostobaság pecsétjeként ragaszt rám, nem azzal a seggre ülős chapli- ni komédiával... vajon mért akar megszégyeníteni? Utolsó esténkén Ágnes mélyen kivágott, hosszú, habfehér, csipkegalléros blúzát vette fel, és fülébe zöld köves fülbevalót tett: sosem láttam még ennyire szépnek. Az istennő jelent meg nekem alakjában; vagy inkább: a nő-isten, keresztülviharzik lelkem termein és szobáin, és az egészet, a mindent fenekestül dúlja fel; alaposabban és gonoszabban, mint a házat végighasító légibomba robbanása; légnyomás, mely a környező fákra aggatja a lakók karácsonyfadísz ruhadarabjait. Az a pillanat volt ez, melyben csakis férfiként viselkedhetünk: kiisszuk a kelyhet, kivonjuk a szablyát (Zrínyi: Szigetben, holott be vonzana még a bosnyák Marinka szoknya-lobogása....); e perc, melyben úriasan lemészárolhatjuk: jobbik magunkat. Az ő liturgiája szerint véreztettem ki magam; a nő-istennek ilyen alkalmakra saját liturgiája van; s ő ebben is erősnek bizonyult. Vérem márványkő asztalra csöppent: még ellátott kötszerrel; de akkor már boros poharamat kiittam és fejére fordítottam. A liturgia utolsó gesztusa ez: a levegőbe meredező talpas pohár kalimpál. A világot meg kell alapozni, hogy lakható lehessen. A világ nem a van, hanem a lehet. Ha csak elfogadjuk a világot, megöljük; hiszen arról, ami van, egy dolgot tudunk bizonyosan: azt, hogy ily módon nem fenntartható. Fontos a reggeli és esti ima; fontos az életvitel. A teremtés girland-kanyarulatait helyes életvitellel egyengetjük. Ha csak elfogadjuk a világot, ha nem állunk a történések útjába, életünk elfolyik: régi medrében; gátak közt; földkupacokat kerülget. Pedig a régi gátakon életünknek túl kell csordulnia. Álljunk a folyás útjába, hogy mielőbb túlcsorduljon... Hivatásunk az árterek és magaslatok művelése, belakása. Nem azért van ez, mert a világ ilyen, nem azért ilyen a sorsunk; hanem azért, mert mi magunk ezt a feladatot szántuk magunknak. 23
