Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Az átváltozás (4. befejező rész)
Nézd el ezt a gyengeségem. Az üdvösségért harcolunk, és megvetjük, ami ördögi. Nem elég ez? Goethe - művészi munkáit ismered! - sem a demiur- gosznak falazott, amikor összekotyvasztotta a maga szalon-Mefisztóját. (Kiemelkedő' képességei miatt irodalmi pályára állítottunk: a sorsesemények igazolták az ügyosztály előrelátását... Mit mondjak? Szükség is van néha efféle megerősítésre!) És szovjet modellünk? Kudarc. (Woland vérszegény ezeknek a barbároknak.) De miket beszélek! Nézem csak ezeket a szerencsétleneket, ahogy a pillanat plasztikában állnak. Hiba volt az is, hogy nem számoltunk kellő mértékben a szülőkkel. Idő előtt kicsattogtak a jelenetből: alighanem sokkolta őket ez a társaság... (A magam módján ezt is megértem.) Még a misére is elfelejtettek hivatkozni. Csúti Anna - szolidáris madárijesztő! — tipegett-topogott a két faváz körül. Krammer és Csendes egybehangzóan állítja, hogy Anna oly módon siklott ki a támadott mezőből, hogy szinte magával sodorta „a bánatába görbedt anyát” (sejtheted: Krammer kifejezése!), akit viszont az idős Csutorás követett, „a jó csatlós” - a két nő, állítja Csendes, két oldalról karolt az öregbe, és a lépcsőház felé taszigálták... A felindultság jele? A kapkodásban Anna feldöntötte az ajtó mellett álló ruhafograst. O Két célszemélyre három ügynökünk esett; pozícióelőnyünket mégsem sikerült érvényesíteni. Nem számoltunk kellő mértékben a női érzelemvilág kitöréseivel. Minden szem a Lakat elnevezésű Csutorásra szegeződött: ebben a rendkívül kényes pillanatban vajon hogy diszponál? Az ifjú tanerő, mint a karámból kiszabaduló nyeretlen kétéves, megindult a „szülők” - persze! még inkább: Anna! - nyomában a lépcsőházi kifutó felé... Sejthetjük: ennek szintén meglesznek a következményei! Eddig ugyanis figyelmen kívül hagytuk Szellő Ágnest. O is beledermedt ebbe a jelenetbe. Ezt a pillanatot használta fel - dramaturgiailag helyesen - Titanilla, ez a gyakorló kamikáze-kaszkadőr, és Pestire vetette magát. Pesti nyakába omlott, vigasztaló céllal - ezt ki is fejezte „erősen magas fekvésű” (Csendes megfogalmazása!) hangján: „Szeretlek, drága bogaram, szeretlek! - visította többször, élesen. Pesti gyönge felépítménye és csontozata alig bírta el lelkes hívünk „fölébe omló”, vékony, ám izmosán tömör testét. A roham hatására szó szerint összeomlott, térde megroggyant a rá zúduló (egyébként kellemes összbenyomást keltő) teher alatt. Ágnesnek, vélhetjük joggal, mindez több lehetett a soknál. Egyszerre két pasi felejtette ott fuldokolva a pillanat mély-vizében. Mit sem sejthetett Titanilla álszent tervéről! Annyit sem „közreműködésünkről”! Sértettsége így messze érthető és terveink szerint való. Mintha porceláncsésze pattanna el: csattanás hallatszott, Ágnes hangja; majd: tenyere látszott villanni. - István! - hajította a szó-bumerángot a lépcsőházban caplató Lakat után, majd, belefeledkezve a körkörös lendületbe, ugyanazon íven vetette el tenyere sulykát, mely ily módon találta meg - indokolatlanul? - piros pecsétes helyét Pesti arcán. Körülményesen fogalmazok, de érted. Mégse ezzel az önmagában is groteszk képpel keretezzük jelenetünket; a 19
