Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Végh Attila versei

Az archetípus éjszakája

Bratka László emlékére

Es itt az este, amit el nem érhet semmilyen délután, az idő oldalra dől, őszi köd olajozza a táj áldozattestét, zsibbadó tüzek lobbannak a vérben; ő elszánta magát a rítusra, amit mi, élők csak fölidézünk, sejtünk, félünk; úgy lát, ahogy mi vakok vagyunk, egyetlen fájó tömbben az összes álmot, amit még elképzelni sem tudtunk soha, ebből az érthetetlen, ősi vázlatból olvadt ki a világ; ő, ahogy megszületett, radírozni kezdte, innen visszafelé, a láthatatlanba nyújtózó emlékekkel élt, így remélte foszló ősképek üzenetét, s az idő futószalagjánál érte a hír: a szent rítus felkent áldozópapja lett; titkon félrevonult hát, vért öntött a tűzre, sűrű, sötétzöld olajjal locsolta, majd kilépett a párás éjszakából, az áramlás vérköréből, s hátrahagyta a képei tükrében pattogó levegőt, a fény síkjából kiolvadt rémületet, az elérhetetlen este csápjai elől menekvő délutánt, álmodjunk hát neki boldogok szigetét, a szemünkben égő ér legyen egy elalvó sziget hídja, aztán ébresztő, induljunk haza, az éjszaka lassan visszaesteledik, mérges délutáni fények csapkodják a hátunk, gyerünk, leszegett fejjel dörzsölgetve szemeink ballagjunk a kifent horizont felé, keressük meg az elkerített földet, ahol vésjre nem a süllyedés az úr, ahol halottainkra nem elég emlékezünk, s ahol a tudás sosem fogy reménnyé; persze mindig késő, az éjszaka nem hagy nyugodni, ömlik a kép az áldozatból, ahogy léket kapott hajóba a tenger, és a történetnek vége: úszik felénk a hihetetlen mélytengeri szörny:

Octopus archetypos. Teste nincs, csak hullámzó, rózsaszín tapadókorongos, végtelen csápjai. Átkarol és kimondja, amit senki nem gondolt még soha.

14