Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Karátson Gábor: Ötvenhatos regény
ALEXA KÁROLY Könyvről könyvre Karátson Gábor: Ötvenhatos regény Mondhatnánk: könnyű elemezni és értelmezni Karátson Gábor művét (a Helikon Kiadó vállalkozása), hiszen nem kell mást tenni, mint kiszedegetni a könyvből azokat a mondatokat, szép számmal akadnak ilyenek, amelyek magáról a regényről, erről a regényről, illetve általában a regényírói praxisról szólnak, s amelyek mintegy ars poeticaként szövődnek a történetmesélő mondatok közé - a „mesélé- sen” itt és most erős hangsúllyal... Mondhatnánk, de ne mondjuk. Egyrészt azért ne, mert ezzel a gesztussal rögtön be is sorolnánk ezt a szép és felettébb érdekes, izgalmas, erkölcsös, sőt „hézagpótló” regényt ama szövegek közé, amelyek a kritikának mondott lobbytevékenységtől bátorítva legalább az 1970-es évektől (meg szinte a regényműfaj létrejöttétől) áradnak magyar nyelven (is), amelyeknek manapság többségben lévő szerzői élményhiányukat, gondolati restségüket, nyelvbéli esendőségüket próbálják pótolni ezzel a fajta „koncept artos” gesztussal, egyenlőségjelet téve gesztus és mű, magánnyelv és világ, lét és „posztmodern” filozofikum közé. Másrészt azért óvakodjunk, mert Karátson műértelmező észleletei és ítéletei sok esetben maguk is elemzést igényelnek, nem valamiféle nyelvi forgácsok az írói asztalról („spontáncetli” volt erre jó szava a Termelési regény hajdani írójának, s „szövegkezelési” gyakorlatával a dilettánsok első számú bátorítójának). „... így hozva létre valami életszagú prózát, olyasmit, amitől ma, skolasztikus értelemben vett realizmusomban meglehetősen viszolygok” - olvassuk például a 235. oldalon, a műnek egyharmada után, s ez a vallomásos mondat, önmagában is komolyabb megfontolást kíván annál, hogysem aggálytalanul felhasználhatnánk bármiféle értelmezéshez vagy ítélethez. Első pillantásra meghökkentő az az állítás - már csak a „logikai alanyok” fölös száma miatt is —, melv szerint: „Könyvének egy személyben szerzője — s hőseként, az embernek el kell fogadnia azt a (nevezzük így) perspektivikus szabályt, hogy még egy politikai regényben sem számít semmit, de semmit a mondanivaló.”(95.). Ráadásul a mű egyik fő auktoriális törekvése éppen az, hogy a szöveget a lehető legtávolabbra vonja el a politika terétől, hiszen - miként a 462. lapon olvasható - „Szerencsétlen helyzetünk, pusztán stilisztikailag nézve a dolgot, a politikum mint olyan elfogadásából következett...”. Másutt: „A leíráson kívül nincs esemény, ez közhely, ezt ma már mindenki tudja; de ehhez hozzá kell tennünk azt a megszorítást, hogy gyakran - talán többnyire - maga az esemény a leírás”. Közhely? Erivol paradoxon? Vagy elmemozdító ellentmondás, amely - legalább - arra kényszeríti az olvasót, hogy eltűnődjék a „leírás” szó kettős természetén, azaz, hogy az egyszerre jelenti az akciót és az akció eredményét? Karátson Gábor regénye számtalan térben helyezkedik (helyezhető, gondolható) el, természetesen a politika terében is, és 1956-nak, „tehát” ennek a könyvnek is az a sorsa, hogy az esemény (azaz: a „leírás”) helye mint valahai politikai tér fél évszázad alatt sem volt képes históriai mezővé változni, természetesen, tehetjük - és nemcsak „stilárisan” - hozzá, hogy a politikai diskurzus tagadása is csak a politikum nyelvi terében képzelhető el. Állíthatjuk mindezt akkor is, ha a regény természetes 74
