Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Brassai Zoltán: A történelem
ted, kérdezte az illető, mit miért tettem, kérdezett vissza a Naplóíró, ne pimaszkodj, büdös kölyök, volt a válasz, miért tépted le a plakátot? Hol van itt plakát, nézett körül, és valóban, miközben kergették egymást, nekirohantak egy színes lógó papírnak, melynek a sarkát tartotta már csak a ragasztó az árokszéli kis fát körülölelő lemezhengeren, a papír szélén valóban piros-fehér- zöld szegély árválkodott, azért árválkodott, mivel a szöveg alig látszott a sártól. Ez a papírfecni ettől valóban leszakadt, most ott hevert a sárban, ez volt az a bűn, amelyet elkövetett. Végignézett az emberen, és fölismerte, hogy ávós, a nép ökle, mondta az igazgató bácsi az iskolában, könnyű rájönni, ki az, a sárga cipő és a kék paroli (ezen nagyanyával sokat nevettek, amíg megtanulta, mindig palorit mondott), a tányérsapka a kék csíkkal, de az ávósokat nem szerette senki, anya öccse is azt mondogatta, behívhatnak, megyek, szívesen vonulok be, de Isten ne adja, hogy oda osszanak be. Sikerült is elkerülnie, de ez már másik történet. De az még ide tartozik, hogy apa a plakátleszakítás napján nagyon későn jött haza, rosszkedvű volt, és azt mondta neki, hogy vigyázzon, merrefelé rohangál a buta kis osztálytársaival, és este az ágyban hallotta, hogy anyával megbeszélik, mi történt, apát bevitték a rendőrségre, és arról faggatták, mennyi pénzt kapott azért, hogy azt a hülye plakátot letépesse a fiával, meg hogy miért neveli a fiát a dolgozó nép ellen, és hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés, és nem felejtették ám el, hogy apa rokonai között kereskedő is van. Erről a kisfiú nem is tudott, apa rokonsága egyébként is homályos volt a számára, főként mióta megtudta, hogy a nagymamája nem is az igazi nagymama, hanem apa nevelőanyja, aki egyébként a valódi anya húga. A tényleges találkozás a történelemmel viszont egy langyos őszi délelőtt kezdődött, bár előjelei korábban is voltak. Arra már nem emlékszik, milyen nap is volt, szombat, vasárnap, ki tudja, de úgy tűnik neki, hogy aznap nem mentek iskolába, de ez lehetett az események következménye is, elvégre két nappal korábban meglepő dolog esett meg az iskolában: mindenkinek ki kellett vonulnia az udvarra, hatalmas, több száz gyereket befogadó játszóhely terült el az épület mögött, ott lakott a pedellus, akinek volt néhány kecskéje, azzal is szoktak játszani, ha a bácsi aludt, ez pedig gyakran megesett, elvégre ő fűtött be minden terembe, és ősszel-télen hajnalban kelhetett, ha azt akarta, hogy reggelre meleg legyen minden osztályban. Nos, ott az udvaron sorakozó, aztán mindenkinek ki kellett tépnie az olvasókönyvéből a tizenhetedik lapot, legalábbis az alsósoknak, a felsősökét nem tudta pontosan, de nekik is tépniük kellett, és az udvar közepére hajított oldalakat az igazgatóhelyettes meggyújtotta, ők meg csodálkoztak, hiszen ezeken a lapokon két arckép volt, két férfié, akik, úgy hallották eddig, nagyon szerették a gyerekeket, a magyar gyerekeket meg különösen, Lenin és Sztálin bácsiról ez hírlett az iskolában, ámbár otthon a Sztálin név kiejtésekor indulatot érzett minden felnőtt hangjában, noha rosszat nem mondott róla senki, előtte biztosan nem. Annyira nem, hogy mikor ő apu nagyhangú munkatársát, a számára kiejt- hetetlen nevű lakatosmestert, aki rendszeresen járt a munkatársakhoz disznót vágni, elkezdte Sztálin bácsinak hívni, mindenki nevetett. Igaz, akkor éppen disznóvágás volt, minden felnőtt már jócskán túl volt a negyedik kupica pálinkán, így a Naplóíró első sikerét aratta, hiszen elkezdték az alkalmi böllér 49
