Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

eladta Mongóliában. A mongolok nem tudtak fizetni, de Bodrogi úr nem háborgott, kérte, hogy ügyfelei a tartozást mongol farkasokban fizessék ki. Csodás módon a farkasok megérkeztek Magyarországra, ám ezeket tartani és etetni kellett, ezért Bodrogi úr kibérelte a jánoshidai Vörös Hajnal szövetkezet nagy csarnokát, megfizette az elnököt és a dolgozókat, így az állatok otthonra leltek. De csakhamar hajnalodott Bodrogi úr elméjében; kiderült, hogy a washingtoni egyezmény értelmében a farkas védett állat, nem szabad leölni, így bundájáért hiába remélt nagy nyereséget külföldön, rájött, hogy nem adhatja el a nyugati piacon. így a farkasok tartása már csak ráfizetést jelentett, s hamarost az állatok pusztulása ígérkezett. Lilliane beszámolt Brigitte-nek, aki azt mondta: „Minthogyjenó' magyar, megcsináljuk!” Hozzátette, ha bármi más nemzetiségű lettem volna, akkor a farkasok maradnak. Elképesztő szervezésbe kezdtünk, hogy az osztrák, a német és a francia határon percre mikor érkezik a Hungarocamion, s valamennyi helyen az állategészségügyi hatóság is készenlétben legyen. Jánoshidán a hatalmas sár folytán a szomszéd faluból kellett traktort bérelni, hogy a teherautóra helyezzük az állatokat. Csúszott a rakodás, még alig volt farkas a ketrecben, s már közeledett az indulás. Lilliane gyorsan döntött: a farkasokat el kell altatni, s úgy rakodni és szállítani. Puska fecskendőben kapták a szérumot, és még éppen időben sikerült útra kelni. Hatalmas sajtó-tévé-érdeklődés kísérte a szállítmányt, még helikopterrel is követtek bennünket; az utolsó akadály negyven kilométerre a céltól adódott: elakadtunk egy aluljáróban, le kellett engedni a gumikat, hogy át tudjunk csúszni. Három napi erős menet után megérkeztünk a rezervátumba, Lozére- be. Te Laci, amíg élek, nem feledhetem azt a pillanatot, amikor kiszabadultak a ketrecekből a farkasok, s abban a gyönyörű téli, havas tájban vágtatni kezdtek; elvégezték a dolgukat, mert a farkas olyan tiszta állat, hogy maga alá nem piszkol, s aztán szaladtak, szaladtak, szinte a végtelenbe! A szabadságban. Otthonra leltek 1991 februárjában. Azóta persze már elpusztultak, de ha arra jársz, láthatod: fiaik, lányaik szabadon élnek!

(Valamikor 3 óra tájt ültünk le beszélgetni, r már 10 óra is elmúlt; Lilliane-t hívni s nyugtatni kell: semmi baj, már indul is; de a tűnt időből oly tempósan úsztak elő a szavak és az emlékek! Együtt ballagunk a Metróhoz, s a Cambronne tér fényeiben Sujánszky Jenő megáll: fölöttünk még tovaroboghat a vasút, de el kell mondani: szabadságharcos szervezetük 42 év után 1999-ben működését beszüntette. Keserves pillanatok is kísérték küzdelmét. Amikor a Diadalívnél s épp a koszorúzáson lekom- munistázták. Éppen őt (!), s hogy kik? Oly érdektelen, rekedt torkúi, konzum-szája- sok; azóta eltűntek, felszívódtak. Harcát megharcolta békében is. De küzdelem helyett a hazára és a nemzetre tekintő ellenőrző figyelem minden időben szükséges! „Talán nem is tudsz róla, hiszen nem ismertük egymást, a Nemzeti Színház védelmében is hallattuk a hangunkat. Fodor vagy ki volt akkor a minisztered. ” Bizony való, őt hallgatva, Sujánszky Jenőben a régiek lelke él, s Nagy Gáspárral mondhatjuk: „Égnek a szavak / égnek / füsttel lobogón égnek”. Énekre nem válthatunk, mert újabb szerelvény közelít az állomásra; Sujánszky Jenő pedig felfelé indul, majd a mozgólépcsőn eltűnik a magasban.

Ahogy alakját követem, úgy tetszik, gumirádlis villamos helyett, neki Krúdy batárján kéne indulnia a keleti Európába. Ahol a fel- és alvidéki kiskocsmákat járná,

35