Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - Ablonczy László: "Engem Kruscsev mentett meg"

eseményt is fel kell idéznem: Pongrácz Gergely könyvében sem szerepel. Az árkádok felőli oldalon a pincéből tódultak fel az emberek, s az Üllői út felől a szovjetek lőni kezdték az ártatlan lakosságot. Halomra egymásra zuhantak az emberek...; rettenetes látvány volt! Eveken át újra álmodtam a jelenetet... - szörnyű rémképek!- Halálfélelmed volt?- A harcok közben nem. De egy alkalommal mégis. A Práter utcai iskolában a földszinten raktároztuk az élelmiszert, ahová kívülről egy nyitott vasajtón át lehetett bejutni. Főként almát, krumplit, lisztet tároltunk ott. Fogytán volt az élelmiszerünk, s különösen a gyerekek étkezése vált kritikussá. Pár másodperces út, de a szovjet fegyverek előtt az Üllői úton át kellett jutni, s vissza, hogy valami ennivalót szerezzünk. Kértem, hogy néhány férfi, főként családapák, jöjjenek és segítsenek. Hihetetlen, Laci, de egy se jelentkezett! Végül egy bajtársammal nekiszaladtunk; fegyvert nem vittünk, mert csak akadályozta volna a futást. Nappal történt, azzal a meggondolással, hogy a szovjetek nem feltételezik, lesz valaki olyan hülye, hogy előbukkan, és lelöveti magát, így napközben kevésbé figyeltek, éjszaka sokkal jobban ellenőrizték a terepet, gyakran világító rakétákat is fellőttek. Ketten s egyszerre szaladtunk, mire észbe kaptak, már át is értünk. A katlancsatából tudtam, ha külön futunk, egyikünket biztos letarolják. Megpakoltuk magunkat, s usgyé, vissza! Plalott emberek között szlalomoztunk, s tán négy vagy öt másodpercen belül szerencsésen visszajutottunk. Még egyszer nekiindultunk; másodjára épp, hogy átértünk, már lőttek ránk. Az élelmiszerakció szerencsésen végződött, de komoly halálfélelmet éltem át. Akkor nagyot csalódtam az emberekben, éhező, síró gyermekek se indították az apákat arra, hogy velünk tartsanak.- Az utolsó lövésekre em.lékszel-e?- Nyolcadikán este lőttünk egy-egy sorozatot, hogy jelezzük: még vagyunk. De már nagyon kevesen voltunk. Felelőtlenül két pisztolyomat nővérem ágya alá rejtettem, s lementem én is a pincébe, ahol mindenki beskatulyázta magát. Néhány felkelő beolvadt a családokba, de én, akinek valóban ott volt a testvére, mégse mutatkozhattam vele, hiszen szabadulási papírommal neki is bajt okozok. Kilencedikén reggel jöttek be a szovjetek, elkészültem a legrosz- szabbra. S tudod, mi történt? Csoda, amit máig se értek. Az emeleteket ugyan átfésülték, de az embereket nem igazoltatták. így megúsztam, s a Corvin közből gyorsan elszeleltem.- Irány a határ!?- Egy fenét, hülye voltam, s nem akartam nyugatra távozni! Azt tudtam, hogy lakásunkra nem mehetek, Mikófalvy barátomat kerestem fel. Legfontosabbnak a személyi igazolvány visszaszerzése mutatkozott, hiszen a Kádárhuszárok már igazoltattak. Kockáztattam. November 14-án nagy hanggal beállítottam az óbudai rendőrkapitányságra azzal, hogy Szénási Géza főügyésztől jövök, jogtalanul tartóztattak le, s kérem az igazolványomat. Kérdezték a nevemet, mondtam, és szó nélkül kiadták az igazolványt. Még anarchia volt, s így sikerülhetett a hadművelet, néhány nap múlva biztos rájöttek baklövésükre, s megfenyítették a nagyvonalú iratkezelőt. Bátorítottam Mikófalvy Ferit, s ő hasonlóképp, Szénásira hivatkozva szerencsével járt. Elhatároztuk, hogy

23